- Üljön le, Potter. Úgy néz ki, mint aki karót nyelt… Maga is, Granger kisasszony. Nos, halljuk, mi szél hozta erre magukat, a varázsló társadalom méltán nagyra becsült hőseit? Akik nem átallottak a győzedelmes nap után önfejűen úgy dönteni, hogy ahelyett, hogy kamatoztatnák tudásukat az ifjúbb nemzedék nevelésének dicső oltárán, inkább elvonulnak, és a Minisztérium poros aktáiba fulladva, haszontalanul tengetik le értelmetlen, és fakó kis életük fennmaradó napjait.

- Ez tényleg jogos kérdés. A válaszom: bármiért is jöttünk, hiba volt. – Harry felugrott a székről, és a tőle telhető legdühösebb arckifejezéssel az ajtó felé fordult. Nem volt hajlandó egy másodpercig sem tovább hallgatni ezt a gúnyos, rátarti, és alapból igazságtalan hangnemet.

- Azt mondtam, üljön le!

Harry megmerevedett. A hátába egy hegyes valami fúródott.

- Ha csak nem akarja, hogy kötöző bűbájjal a székéhez ragasszam, persze. – A férfi hangjából sütött a gúny. – Mr. Potter, Önt ugyanolyan könnyű kihozni a sodrából ma is, mint kisdiák korában. Lenyűgöző.

- Jó érzés tudni, hogy van, ami sosem változik – sziszegte válaszul a fiú, miközben szembefordult nem várt támadójával. A pálca most egyenesen a mellének volt szegezve.

Nem nézett a fegyverre. A vele szemben álló szemeit kutatta.

A fekete taláros férfi nagyjából egy-két centivel lehetett magasabb tőle. Nem sokat öregedett, az arcából ugyanaz a kifejezéstelen, maszkszerű érzelemmentesség sugárzott, mint évekkel ezelőtt.

- Valóban?

Hosszan méregették egymást.

A fiatalabbik feszülten, ökölbe szorított kézzel.

Az idősebbik megemelt szemöldökkel, és furcsa félig mosollyal az arcán.

- Ms. Granger, megkérhetném, hogy hagyjon minket négyszemközt néhány perc erejéig Mr. Potterrel? – szólalt meg végül az idősebbik, anélkül hogy oldalra pillantott volna.

Hermione összeszorította az ajkait, de csak bólintott.
Az ajtóhoz ment.
Hirtelen, mint akinek eszébe jutott valami nagyon fontos dolog, megállt, és tétován Harryre nézett.

- Harry, ha szükséged van valamire, vagy végeztél, én Poppynál leszek.

- Rendben.

Az ajtó becsukódott.

- Ha jól emlékszem, legutóbbi találkozásunk alkalmával elég érthetően közölted velem, hogy soha többé nem akarsz látni. Mire véljem becses jelenlétedet szerény hajlékomban?

- Ha ez boldoggá tesz, nem az én ötletem volt, hogy hozzád forduljunk. – Harry nem tudott megenyhülni. Fortyogott benne a düh, és az emlékek, amelyeket e falak között szerzett, még tisztán éltek benne.

- Áh, értem.

A férfi hirtelen mozdulattal megfordult, és a dolgozóasztala mögötti székhez sétált, hogy leüljön.

- Ez esetben senki sem tart vissza. Gondolom, megtalálod a kijáratot.

Harry mozdulatlanul bámult maga elé.
Mintha a talpa odaragadt volna a terem kőburkolatához.
Nem tudott szemével elszakadni egy apró repedéstől, ami a kövekből álló padló egyik darabját szelte keresztül.

- Mi lenne, ha egyszer az életben, megpróbálnál emberszámba venni? – bökte ki végül egészen halkan.

- Azt hiszem ezt rosszul hallottam?

A szobában érezhetően nőtt a feszültség.
Az égő gyertyák lángja egy pillanatra meglibbent.

- Mi lenne, ha egyszer nem csak magaddal foglalkoznál, és megpróbálnál tekintettel lenni a körülötted lévőkre is? – folytatta, még mindig ugyanazt a repedést bámulva.

Ez erős volt.

A férfi egy gepárd gyorsaságával ugrott fel a helyéről, és következő pillanatban, Harry az asztalnak nyomva találta magát, míg két kéz az ingét markolva durván megragadta.

- Ne merészelj nekem az önzésről szónokolni! Pont te, aki úgy hagyott itt mindent, mintha mi sem történt volna! Hadd emlékeztesselek rá, hogy én voltam az, aki éveken keresztül védtem a segged a Nagyúrral szemben. Én voltam az, aki, valahányszor ostobán, és meggondolatlanul veszélybe sodortad magad, mindig a nyomodban volt, hogy megmentsen! Én voltam az, aki a csaták alkalmával, az életével játszott, csak azért, hogy fedezni tudjon! Nos, és ha már itt tartunk, én voltam az, aki kihozott a Malfoy kúria pincéjéből két hét gyötrődés után, olyan állapotban, hogy a saját nevedet sem tudtad kinyögni. – Szikrázó szemek. A vékony ajkak el voltak fehéredve a dühtől.

- Megfizettem az árát!

Az idősebbik férfi keze meglendült, és hangos csattanással, az arcán landolt.

- Kurva!

Az ütéstől, Harry feje oldalra billent.
Mikor enyhült a szorítás a mellkasán, az arcához nyúlt.
Ujjaival óvatosan megtapogatta a szája szélét, hogy megtudja, vérzik-e.
Gyilkos pillantást küldött a pofon gazdájának, és nagyot taszított rajta.
Nem volt képes egyetlen egy szót sem kinyögni.
Csak el akart tűnni, fel akart szívódni.

- Várj! – A férfi utána nyúlt, és elkapta a karját.

- Engedj el! – Harry már se nem látott, se nem hallott. Ki akarta tépni magát, és elfutni, mint egy kisgyerek.

- Nem mész sehova! – A szorítás erősödött.

- Engedj el, ez fáj!

- Nem, amíg meg nem nyugszol! – üvöltötte dühösen a férfi.

Harry égő fülekkel bámult rá.
Szemei megteltek könnyel és a szája széle remegni kezdett.

- Már nem kell vigyáznod rám – szólt elcsukló hangon. – Igaz, hogy eredetileg azért jöttem ide, mert erre akartalak megkérni, de most már tudom, hogy… ez hiba volt. Már akkor tudtam, amikor beléptem azon az istenverte ajtón. Mi nem tudunk normálisan kommunikálni egymással, soha nem is tudtunk. Ha mégis sikerült, akkor az csak azért volt, mert vagy én haldokoltam, vagy te készültél a túlvilágra.

A férfi elengedte a karját, és közelebb lépett hozzá:

- Bolond vagy, Potter.

Erre mit lehet válaszolni?
Vagy kell-e egyáltalán?
Ők ketten nagyon jól tudtak hallgatni.
Főleg, mivel az eddigi tapasztalataik azt mutatták, hogy ha beszélni kezdtek, az egyenlő volt a teljes katasztrófával.

- Iszol valamit?

- Kösz. Jól esne.

A semmiből odalebegett egy üveg, két pohárral.
Miután helyet foglaltak, Harry megpróbálta kicsit helyre simítani a megtépázott haját, majd a hideg poharat az arcához szorította.

- Ne kímélj! – A férfi tűnődve nézte egy ideig, aztán hátra dőlt a székében. – De előtte tudni szeretném, hogy Granger kisasszony mit tud.

Harry megrántotta a vállát, és lassan belekortyolt az italba.

- Nem sok mindent.

- Az nem is baj. Ha mást nem, óvatosságot úgy tűnik tanultál. Akkor halljam? Mi történt?

- Feltételezem, hogy olvasol újságot, úgyhogy hadd ne kezdjem a legelején.

- Megtisztelsz, hogy olyan sokra tartasz, hogy feltételezed rólam, hogy olvasom a pletykarovatot. Ki kell, hogy ábrándítsalak. Nem érdekelnek a szerelmi kalandjaid. – Az utolsó mondat utálkozva és hidegen hangzott a férfi szájából.

Harry képtelen volt a férfi szemébe nézni. Megborzongott, és a poharát kezdte fixírozni.

- Potter, ha nem vagy képes egy egyszerű kérdésre egyszerűen válaszolni, akkor…

- Mit akarsz hallani? – Az asztalhoz csapta a poharát. A tartalma kilöttyent, és keskeny utat találva magának az asztalon, vékony erecskét rajzolva folyt le az asztalról.

- Talán az igazat. – A férfi vesébe látó tekintettel tanulmányozta az arcát, az érzékeny mimikát, ami bravúrosan közvetítette a fiú lelkében dúló vihar minden hangulatát. – Malfoy? Miatta jöttél? Azt hiszed, segíthetek?

Harry hirtelen felállt, és az egyik gyertyatartóhoz sétált. Hosszasan bámulta a mozgékony lángot.

- Azt gondolom, hogy te sok mindent tudsz rólam. Azt is, amit más nem. Te ott voltál. Részese voltál. Ha gyűlölöm is, hogy úgy érzem magam előtted, mintha meztelen lennék, neked legalább nem kell eljátszanom a normálisat.

- Valóban. – Elgondolkodtató volt az a hang, ahogy ezt a szót kimondta. Fölhajtotta az utolsó cseppet a pohár aljáról, és lassan, egy vadász óvatos mozdulataival a fiú háta mögé osont.

Osont, igen, ez a megfelelő kifejezés. Nem lépkedett, nem ment. Hangtalan volt. Csak a talár suhogó mozgása árulta el a jelenlétét. Akár egy éjszakai ragadozóé. Olyan közel állt Harryhez, hogy érezte a testmelegét. A forróságot, amit a felhevült indulatok, az adrenalin, a nyers szenvedély tett tökéletessé.

Kivédhetetlen.

Ez a helyes szó.

Potterrel ez a legfőbb baj.

Bármit is teszel vele, gyűlölheted, szeretheted, átverheted, de soha nem lesz számodra közömbös.
Óvatosan végig simította Harry karját, elért a válláig, a nyakáig. Végig húzta az ujjbegyeit a nyakszirtjétől az álláig, onnan az ajkakig. A fiú megrándult, mintha tűszúrás érte volna.
Nem fordult meg, csupán lehajtotta a fejét:

- Élvezed? – kérdezte alig hallhatóan. Hátravettette a fejét és megtámaszkodott a férfi vállán.

- Mit akarsz hallani, Potter? – A kényelmes támaszték váratlanul ellépett mögüle, és ő elvesztve az egyensúlyát, megtántorodott.

Pillanatnyi zavarán felülkerekedve megfordult, és teljesen kijózanodva a férfi szemébe nézett.

- Nem vagyok olyan naiv, hogy őszinteséget várjak tőled, úgyhogy felejtsd el. Csak azt szeretném tudni, hogy segítesz vagy sem.

Gúnyos kacaj. Teli érzelemmel, amit csak ő hallott ki az álca mögül. Düh, tehetetlenség, szarkazmus, cinizmus. Fájdalom.
Egy olyan ember nevetése, akinek sok újat már nem mutathatsz.

- Potter, ne játssz velem, mert megjárod! Én nem vagyok a… rajongód. Ha a segítségem kell, el kell fogadnod a szabályaimat. Ha nem, akkor eltakarodsz innen, és soha többé nem jössz vissza.

- Elfogadom – jött a gyors válasz. Harry nagyot nyelt.

- Elmesélek neked egy történetet, Potter. A tanulságot szűrd le belőle magad. – A férfi elfordult, és lassú léptekkel a kandallóhoz sétált. - Sok-sok évvel ezelőtt élt egy királylány, aki beleszeretett egy vak koldusba. A koldus jó ember volt. Szerette a lányt. Valahányszor megérintette a királylány arcát, azt mondta, ő a leggyönyörűbb dolog, amit valaha is kaphatott az élettől. Mert a királylány valóban gyönyörű volt. A lány feladott mindent, hogy a koldussal lehessen. A vagyonát, a családját, a trónt. Elköltözött a palotából, és az erdő szélén élt a koldussal, egy elhagyott fakunyhóban. Egyik nap arra tévedt egy varázsló. Szóba elegyedett a királylánnyal, aki elpanaszolta neki, hogy a férfi, akit szeret, sajnos vak. Mindennél jobban szerette volna, ha visszatér a koldus szeme világa. De nem létezett gyógymód erre a bajra. A varázsló megkérdezte, mit hajlandó feláldozni azért, hogy a szerelme, a koldus visszanyerje a látását. A királylány azt mondta, hogy bármit. A varázsló erre elárulta neki, hogy ő meg tudja gyógyítani a férfi szemét. De nem teszi meg ingyen. A lány fiatalságát, és szépségét kéri cserébe. Ezen felül egy kikötése volt, mégpedig az, hogy a koldus nem tudhatja meg az igazat a cseréről. A királylány szörnyen elkeseredett, hiszen arra gondolt, hogyha a férfi, akit szeret, mikor végre meglátja őt csúnyán, és öregen, el fogja hagyni. Kért egy nap gondolkodási időt. Másnap, mikor találkoztak, a királylánynak ki voltak sírva a szemei. Egész éjjel ébren volt, és egyre azon járt a feje, hogyan tagadhatná meg a férfitól, akit szeret, a látás örömét, puszta hiúságból. Végül is döntött. A varázsló meggyógyította a koldust. Amikor a koldus látni kezdett, azonnal a lányt kereste a szemével, de amikor meglátta, hogy az milyen öreg és ronda, undorodva elfordította a fejét, és elüldözte magától. A királylány elbujdosott, és soha többé nem találkoztak. De a koldus meggyógyult, és csak ez számít. Nem igaz, Potter?

Harry szemei előtt egy pillanatra minden elhomályosodott. Ólmos fáradtság költözött a végtagjaiba. Fél kézzel megkapaszkodott az asztal lapjába.

- Gyűlöllek! – suttogta, és erőt véve magán az ajtó felé indult.

- Ezt igennek veszem! – kiáltott utána a férfi.

Harry lenyomta a kilincset, és megtorpant.

- Árulj el nekem valamit!

- …?

- Hogy jutottál le, akkor, ott a Malfoy pincébe? Honnan tudtad, hogy ott vagyok?

A férfi révetegen nézett.

- Fogalmazzunk úgy, hogy megfizettem az árát.

- És megérte?

- Huszonnégy óra, Potter. Egy perccel sem több. A válaszodért megkapod az enyémet.

Következő fejezet