Az este már egy jó ideje beköszöntött. Perselus kényelmesen elhelyezkedve a nappalijában egy 19. századi bájitalokról szóló könyvvel a kezében és a csésze teájával a mellette lévő asztalon szabadjára engedte a gondolatait.

Telt az idő, és Hermione még mindig nem volt ott. Na nem mintha annyira odalenne érte, de azért mégis…

Felsóhajtott. Szörnyű… Nem is, még rosszabb, szánalmas. Minden este ugyanaz a történet, úgy várja Hermionét, mint valami türelmetlen kölyök. A lány már szinte a kábítószere lett, vele szemben sebezhetőnek érezte magát. Persze a fiatal nő erről mit sem sejtett. Perselus soha nem hagyná, hogy megtudja, de ettől még a helyzet nem változott.

Egyébként épp ezért viselkedik ilyen gyalázatosan vele. Nem akarja, hogy a lány megtudja, mennyire függ tőle, így aztán közönyösnek tetteti magát, mikor megérkezik, nem törődik vele, mikor szeretkeznek, és utána azonnal elküldi, miközben a lelke mélyén szeretné, hogy egész este maradjon.

Perselus fejében minden tiszta volt. Erős vágyat érzett Hermione iránt, és bizonyos szeretetet (vagy talán biztosat?) a gyermeke iránt, de ennyi. Ó, igen, a fejében minden tiszta volt… De vajon a szívében is?

Nem tudott válaszolni erre a tudatalattija által feltett kérdésre, mert valaki belépett a lakosztályába. Újra nyugalmat erőltetve magára hideg tekintettel nézett szembe Hermionéval.

- Jó estét, professzor!

A lány zavartan lépett kissé közelebb. Az elmúlt hetekben történt kalandjaik folyamán megtanulta, hogy jobb, ha magázza a tanárát. Csak akkor hívhatta a keresztnevén, vagy tegezhette Piton rosszallása nélkül, amikor szeretkeztek.

- Jöjjön közelebb, Hermione.

A férfi vele ellentétben nem zavartatta magát, és a keresztnevén szólította, mikor beszélgettek. Hermionénak az volt a benyomása, hogy a férfi uralja így a helyzetet, hogy bizonyos hatalma van felette, ami nem kellene, hogy így legyen, mert ezeknél az alkalmaknál ő nem a tanítványa, és nem is egy örömlány.

- Nem, tanár úr! – válaszolt a bátorságát összeszedve. – Nem ezért jöttem… ma este nem.

- Ó, nem? – kérdezte Perselus meglepetten.

- Nem.

- Nos, ez esetben miért jött?

Hermione elnézte a tanárát onnan, ahol állt. A férfi hosszú lábait keresztbe rakva hanyagul üldögélt a pamlagon. A talárját nem viselte, fekete inge félig ki volt gombolva. Nagyon meleg volt a helyiségben a kandalló tüzétől.

Másfelől ő az ajtó mellett állt zavartan. Mikor a tanára feltette neki a kérdést, kedve lett volna egyből elmenni, de a bátorsága megakadályozta ebben. Vagy talán gyávaság volt, hogy nem volt képes ellenállni neki, méltóságteljesen kisétálni, és otthagyni egyedül a kérdésével? Akárhogy is, végül kissé remegő hangon, de válaszolt.

- Sze… szeretnék beszélni önnel. A babáról.

Perselus kiegyenesedett a kanapén.

- Történt valami?

A hangja furcsán nyugtalannak tűnt Hermione számára.

- Nem, minden rendben, ne aggódjon.

Úgy tűnt, Perselus felenged. Egy fejmozdulattal közelebb intette Hermionét, hogy csatlakozzon hozzá a nappaliban. A fiatal nő közelebb ment és leült a fotelbe.

- Akkor miről van szó? – kérdezte semleges hangon.

- Nos hát, csak azt szeretném tudni, hogy… ön… Tudja, nemsokára gondolni kellene a névre, ahogy… más dolgokra is…

Perselus visszatért előbbi testtartásához és a kismamára nézett.

- Aggódsz, hogy mi lesz, ha megérkezik a baba?

- Egy kicsit – vallotta be Hermione.

- Ez nevetséges! – sóhajtott fel a férfi.

Hermione megdöbbenve húzta fel a szemöldökét.

- Maga nem aggódik?

Perselus egy ideig csak nézte, mintha a válaszán gondolkodna. Végül így szólt:

- Lesz még időnk aggódni, ha eljön az a pillanat, miért foglalkozzunk ezzel ennyit már most?

Hermione hangosan felsóhajtott, és egyik kezét a hasára tette.

- Gondolom, azért van ez így, mert önnek még nem olyan valóságos. Nem érzi, ahogy növekszik… Nem érzi, hogy él és mozog!

- Mozog?

Hermione meglepődve pillantott a tanárára.

- Hát… igen, előfordul néha…

- Mióta? – Kérdezte szinte suttogva.

- Ó… Már néhány hete. De most már órák óta nyugton van, nem hiszem, hogy most éreznéd…

- Értem.

Zavaró csend telepedett közéjük. Hermione a lángokba mélyesztette a tekintetét, Perselus pedig csak bámult valamit, ő sem tudta, mit.

- Szóval… nevet kérdeztél – szólalt meg végül.

- Igen – bólintott Hermione. – Nem tudom, te hogy vagy vele, de én inkább nem szeretném tudni a születés előtt, hogy fiú-e vagy lány…

- Ahogy akarod…

- Ez kicsit bonyolítja a dolgokat a névvel kapcsolatban.

- Gondolom.

Hermione kiegyenesedett a fotelben.

- Van olyan, amit szeretnél? – Bökte ki.

- Nem igazán, és te?

Hermione elkedvetlenedve nézte. Piton semmi erőfeszítést nem tett.

- Nem baj. Majd keresek neveket és megmondod, mit gondolsz róluk, jó?

- Rendben.

- És… Hagyod, hogy kiválasszam a keresztszülőket, rendben?

- … ööö.

Perselus épp újra csak azt akarta válaszolni, hogy egyetért, mikor a kérdés jelentése eljutott az agyáig.

- Mégis kire gondolsz pontosan?

Hermione égnek emelte a tekintetét.

- Ez nem lehet igaz! Perselus, hiszen állandóan úgy teszel, mintha ez egyedül az én ügyem lenne. Egyáltalán nem fele-fele az arány a babával kapcsolatban köztünk. Jóvá kellene hagynod minden döntésemet, mielőtt meghoznám? Azt sem tudom, hogy ennek a gyereknek jelen lesz-e az apja az életében, legalább hagyd, hogy olyan keresztapát válasszak neki, akiről biztosan tudom, hogy szeretni fogja!

Ez kemény csapás volt! Perselus fenyegetően nézett a fiatal tanítványára.

- Őt nem!

- Nincs választásod, Perselus!

- Piton professzor!

Hermione megdermedt, miközben Perselus azon tűnődött, vajon mióta tegezi a lány. Azt hiszem, azóta, hogy a nevekről beszél.

- Rendben – mondta végül Hermione. – Ez esetben jó éjt, Piton professzor.

Perselus tudta, hogy a szavai hidegek és gúnyosak. Mikor a fiatal lány az ajtó felé fordult, elkapta, és karjaival körülfogta. Csak nem fog a lány úgy elmenni, hogy nem adta meg neki, amit már a nap kezdete óta vár! Kezeivel a lány melleit simogatta, nem éppen durván, de nem is túl gyengéden. Mondjuk úgy, szenvedélyesen. Hermione érezte a combjain Perselus merevedését.

- Ne… Professzor, hagyja abba! Ma este ne… nem…

A férfi hirtelen maga felé fordította. Ajkait az övéire tapasztotta, így késztetve hátrálásra a szobája felé.

- Csönd legyen, Granger, tudom, hogy akarja.

Majd újra megcsókolta, erővel, dühösen. Érezte arcán a fiatal lány könnyeit, de folytatta. Tudta, hogy felizgatja, ismerte a gyengéit. És igaza volt. Kis idő múlva Hermione karjai a nyaka köré fonódtak, és ugyanolyan hévvel viszonozta a csókot.

Miközben szeretkeztek, Hermione végig sírt. Nem azért, mert fájt volna, nem is Perselus miatt, hanem a saját gyengesége miatt. Nem tudott ellenállni a férfinak, és ezt ő is jól tudta. Az egyetlen jó dolog az volt, hogy olyan pozíciót választott, amiben nem láthatta az arcát.

Perselus dühös volt, és nem igazán értette, miért. Szó szerint letépte a lányról a ruhát, és mozdulatai is erőteljesek voltak. Beleadta a dühét ebbe az aktusba. Hermione végül sírása ellenére hangot adott örömének. Majd azonnal az ajkába harapott, mintegy büntetésképpen azért, hogy így a férfi tudtára adta, hogy mindenek ellenére élvezte. Nem sokkal utána Perselus rekedt kiáltással követte.

Hermione a szeretője ágyára hanyatlott, majd összegömbölyödve csendesen sírdogált. Perselus még mindig a matracon térdelt, aztán mellé feküdt. Egyik kezét Hermione hasára tette, átkarolva a lányt, de ő azon nyomban ellökte magától.

- Lezuhanyozom – szólalt meg hirtelen Piton és felkelt.

Perselus tarkóját a zuhanyzó hideg márványfalának ütötte. Majd még egyszer. Micsoda bunkó! Hülyék közt is az utolsó! Hermione nem egy tárgy, amivel csak úgy játszhatna! Legalább minimális tisztelettel tartozik neki, de ma este igazi állatként viselkedett vele.

Össze kellene szednie magát és bocsánatot kérnie, de nem tudta, hogyan. Biztos volt benne, hogy a lány azt hiszi, csak arra kellett neki, hogy „kiüríthesse” magát. De ez nem így van… nem, egyáltalán nem. De hogy értesse ezt meg vele anélkül, hogy rájöjjön, mennyire odavan érte? Úgy viselkedik, mint egy mohó tinédzser.

Hermione álmában megborzongott. Szegény kismama a takarókon feküdt. Mikor a szoba hidege felébresztette, elgondolkodott, vajon melyik lenne a jobb: a takarók alá bújni, vagy egyből visszamenni a Griffendél-toronyba. Végül a fáradtság győzött, és bebújt a takarók alá.

Azonnal megcsapta az orrát Perselus illata. Meglepődve vette észre, milyen megnyugtatónak találja. Egyből hozzábújt a takaróhoz. Épp kezdett visszaaludni, mikor hirtelen azt érezte, ki kell mennie. A baba pont a hólyagját nyomta, így a kismamának nem volt más választása, felkelt. Mikor Perselus fürdőszobája felé tartott vízcsobogás hangja ütötte meg a fülét. Még ott van?

Finoman közelebb lépett és kinyitotta az ajtót. Első látásra a zuhanyzó üresnek tűnt, de Hermione jobban megnézte, és lejjebb pillantott. Perselus ott volt, összegörnyedve a földön, kezeivel a fejét fogva. Ha nem ismerte volna, azt hitte volna, sír. De Perselus nem sírt… Túl dühös volt ahhoz magára, hogy akár egy könnycseppet is ejtsen.

- Miért vagyok ilyen durva vele? – Hallotta Hermione. – Jobbat érdemel ennél. Nem érdemlem meg…

Hermione szíve összeszorult. A szerepek felcserélődtek, jól tudta, de abban a pillanatban csak tennie kellett a dolgát. Csak szerette volna megvigasztalni. Óvatosan közelebb ment hozzá.

Amaz amint meghallotta, hogy közeledik felemelte a fejét és hideg, fekete tekintettel nézte.

- Mmm… Én…

- Mit keresel itt? – Kérdezte dühösen. – Azonnal menj ki innen!

Hermione az ajkába harapott és még közelebb húzódott.

- Menj el!

Hermione Perselus felhúzott lábai közé térdelt és a meleg vízsugár alatt erősen megölelte.

Perselus megmerevedett.

- Nincs szükségem vigasztalásra!

- Nekem igen – válaszolta egyszerűen.

Perselus felsóhajtott, lehunyta szemeit, és engedett. Viszonozta az ölelést, megértve, hogy ezzel az egyszerű gesztussal Hermione lehetőséget adott neki a bocsánatra. Szavak és tekintet nélkül, csak ölelnie kellett ahhoz, hogy elfelejtse.

Sokáig maradtak így a víz alatt, bőrig ázva. Perselus még mindig ült, Hermione pedig előtte, a karjai közt térdelt, mikor a férfi úgy érezte, ideje menni. Mikor ki akart bontakozni az ölelésből, rájött, hogy Hermione közben elaludt. Továbbra is ölelve őt felállt, majd karjába véve az ágyba vitte.

Óvatosan betakarta, majd ő is bemászott mellé csuromvizesen. A még mindig alvó Hermione a lehető legközelebb húzódott hozzá, mikor megérezte maga mellett. Perselus újra a karjaiba vette, és gyengéden megcsókolta.

- Aludj jól, szépségem!

/eredeti dalszöveg: All I want for Christmas (is you) – Maria Carey, Dans chacun de mes silences – Maire-Élaine Thibert/

Következő fejezet