Erica az ágyában fekve gondolkodott az első napján. Reggeli mottóját sosem érezte igazabbnak, mint most. Új élet. Ez az. Kihívásokkal teli, de megoldható problémák. Elmosolyodott. Mikor az a Malfoy fiú megijedt, elégedetten vette tudomásul: nem olyan védtelen, mint ahogyan korábban hitte. Kár, hogy nem bízott előbb saját képességeiben, még anno az árvaházban… Fájdalmas emlékek rohanták meg… Amikor 9 éves korában az államtól a születésnapjára kapott egy plüssállatot. Nem is emlékezett rá, hogy pontosan milyen volt, csak arra, hogy mihelyst meglátták a nagyok a kezében, azonnal elvették, és a szeme láttára szakították darabokra a kis játékszert. Vagy, amikor 7 éves korában szintén a nagyok az ebédlőben elvették az ebédjét, merthogy aznap finom ételt adtak, és nekik kevés volt, ezért hát elvették a kisebbektől. Meg az állandó csúfolódások, mióta az eszét tudta. A csíkok miatt. Ilyenkor gyűlölte önmagát, de… egyszerűen nem tudta nem elfojtani magában az örömöt, mikor megfélemlítette a srácot. Persze ennek híre gyorsan elterjedt az asztalnál ülők között, de nem foglalkozott vele. Bár mikor a klubhelyiségek felé mentek, a többiek tisztes távolban maradtak. Ez kicsit zavarta, de az annál inkább, amikor a lányok a hálóban rá néztek. Gyűlölet és megvetés. Ez tükröződött a szemükben és a szagukon. Felsóhajtott. Mégsem így akarta kezdeni az új életet. Majd holnap újra megpróbálja. Futott végig az agyán, és oldalára fordulva el is aludt.

Álma zavaros volt, álmodott egy Tom Rowle Denem nevezetű fiúról, a Teszlek Süvegről, amint azt mondja „Á, szervusz Tom, kérsz egy kis citromport?” Majd eltűnt a süveg, és helyette megjelent a szőke fiú, félelemmel a szemében, amint rárivall, hogy hagyja békén, és nekiugrik, szaggatja, tépi Malfoy ruháját, bőrét, torkából vadállati és diadalittas üvöltés szabadul fel. Majd megállva nézi a szétmarcangolt holttestet, de nem olyan magas szemszögből, hanem mintha a saját szeme a derekáig érne. Belenéz a vértócsába, és egy hidegen parázsló szemű állat néz rá vissza. Pupillája tágra nyílik a felismeréstől, hogy ez ő maga. Sikítani akart, de nem tudott, torkára forrt a hang, helyette egy másik jött ki: egy újabb vadállati üvöltés, vértől mámoros, aki érzi dominanciáját, hogy ő a ragadozó, és az összes többi élőlény csak a zsákmány, amit el kell kapni, meg kell kínozni, és megenni. Mikor eddig jutott, belevájta hosszú fogait a tetembe, és élvezettel lakmározott. De csak az egyik fele. A humánusabbik, emberibb része tiltakozott, és a hányinger kerülgette, de a vadállat erősebb volt. Végül az ember győzött: torkából végre felszakadt a sikítás, és remegve vette észre, hogy az ágyában fekszik, ébren, de… az ágynemű teljesen darabokra volt szaggatva, pedig nem gyenge anyagból készült. A szakadásnyomok meg egyértelműen egy karmos lényre utaltak. Ezek után egyáltalán nem mert visszaaludni, félt, hogy egy újabb rémálmában már a lányokat fogja tépni, ugyanúgy, mint a paplant, párnát, lepedőt. A lányok. Fülelt, hátha hall valami neszezést felőlük, hátha fölébredtek a sikításra. Semmi különöset nem hallott, csak pár ijedt, kapkodó lélegzetvételt. „Remek. Felébredtek, és most be vannak tojva. Sajnálom” Az utolsó szót a levegőbe suttogta bele, amolyan bocsánatkérésképpen, hátha meghallják a szobatársai. Nem merte hangosan mondani, hátha nem lenne ura saját hangjának, és ne hozza még jobban a frászt rájuk.

Reggel nagyon nyúzottnak érezte magát, egész éjszaka fent volt. Igaz, a lányok sem aludtak valami nagyon sokat, így a reggel kicsit ingerülten telt. Öltözködés közben össze-vissza kiabáltak, mit merre hagytak, de Ericához még véletlenül sem szóltak hozzá. A lány igyekezett nem megmutatni az ágyneműjét, így amikor kiszállt az ágyból, azonnal húzta is vissza a baldachinos ágy zöld-ezüst függönyeit, szerencsére sikerrel. Ládájából előkotort egy viseltes fekete pólót és a farmerját, és ráöltötte iskolai egyentalárját. A hálóhoz tartozó zuhanyzós fürdőszobában elvégezte toalettjét, de előtte kivételesen kihagyta az ajtónyitós trükköt. Nem akarta feleslegesen és még jobban magára vonni a figyelmet. Végül elsőként kilépve a szobából indult a Nagyterembe reggelizni és megkapni az órarendjét. Mikor leült az asztalhoz, feszült csend lett körülötte, a többiek elhúzódtak. Élénken élt fejükben a tegnap esti incidens, valószínűleg Malfoy által kiszínezve. „Remek. Ez a nap is jól kezdődik” Gondolta keserűen, de azért rendesen megreggelizett – kifejezetten örült neki, hogy a manók ismerik a 100%-os narancslé fogalmát. Szélesen elmosolyodott, és az eddig csendet még mélyebb követte. Zavarodottan nézett körül, mindenhonnan a félelem szaga áradt, és mindenki az arcát bámulta. Nem értette mi van, ezért az egyik ezüst tányérban szemlélte meg tükörképét. Nem látott semmi érdekeset, de mikor kinyitotta száját, hogy nem érti, mit néznek, rájött: a szemfogai. Hosszúak. Ez új, vette tudomásul döbbenten, valahogy nem ezt akarta… Egy hang zökkentette ki már megint, de ez mély volt, férfias, és gúnyos, ahogy a hang felől jövő szagok is:

- Ha befejezte a saját képmásában való gyönyörködést, talán volna szíves, az órarendjével foglalkozni. - Mikor Erica szembefordult a hanggal, a világot valami feketeség zárta el, majd felpillantott, és egy hozzá hasonlóan sápadt arccal találkozott, és farkasszemet nézett egy ébenfekete szempárral. – Üdvözlöm a Mardekárban, Perselus Piton vagyok, a házvezetője. Szeretném, ha inkább az órarendjét bámulná, és nem a tükörképét. – Majd egy gúnyos mosollyal a szája szegletében a lány kezébe nyomta a pergament, és lobogó talárjával együtt távozott. Ő meg csak nézett utána. A férfiból nem áradt megvetés, vagy lenézés, csak gúny, de ahogy elnézte, mindenki felé ezt sugározta. Meg még valami volt a szagában, csak azt nem tudta, hogy mi. Egyik szomszédja felé fordult, aki megrökönyödve nézett vissza rá.

- Nyugi, nem eszlek meg, csak azt szeretném tudni, hogy mit tanított eredetileg. – Hangja normális volt, kellemesen mély, alt hang, mely képes az ember érzékeit simogatni, ha a szálak gazdája olyan hangulatban van. Most ugyan hiányzott belőle az a bársonyosság, de hangja így is finom tónusú volt, nem kis meglepetést szerezve a megkérdezett fiúnak. Aki láthatólag egy troll intelligenciáját kapta, de csak tud válaszolni egy ilyen egyszerű kérdésre.

- Hát, izé… bájitaltant. – Nyögte ki válaszát a megkérdezett, és gyorsan a reggelije fölé hajolt. „Ennyit társalgásról” jegyezte meg keserűen, és inkább az órarendjére nézett. Első óra: Legendás lények gondozása. Aztán lyukasóra. Mivel RBF vizsgáit egy kivétellel (mágiatörténet, abból E-t kapott) mind kiválóra teljesítette, így dönthetett, hogy mit akar továbbtanulni, végül a bájitaltan, a gyógynövénytan, a sötét varázslatok kivédése, a bűbájtan, az átváltoztatástan és a legendás lények gondozása órák mellett döntött. Kicsit zsúfoltak voltak tőlük a rubrikák, de megoldható volt, szerencsére.

Legendás lények gondozása, szünet, aztán ebéd, majd sötét varázslatok kivédése, végül dupla bájitaltan. Nagyszerű. Legalább lesz egy könnyű. Még visszaszaladt a klubhelyiségbe a felszereléséért, kiment a kapun és kiszimatolta, hogy merre lehetnek a többiek. Nem volt nagy nyüzsgés, valamivel több, mint tucatnyian lehettek. Megnézte csoporttársait: Néhány hugrabugros és hollóhátas, griffendéles egy se, és egyedül ő volt mardekáros. Végül a túlméretezett kunyhóból kijött a tanár: egy közel három méter magas bozontos ember. Úgy hallotta, hogy imádja a veszélyes állatokat, és ami másoknak ötös osztályú, az neki kifejezetten aranyos.

- Szervusztok! Örömmel látom, sokatoknak sikerült az RBF vizsga. – Hangja mély, dörmögő, akár a távolról hömpölygő mennydörgés, de nem volt bántó. Tekintetét végigjáratta a társaságon, és szeme Ericán pihent meg. – És azt is látom, hogy az új lány felvette a tárgyamat. Kifejezetten örülök neki. - Összecsapta a tenyerét. – Nos, kezdjünk is neki a mai órának. Graniánok. Ki tudja, hogy milyen lények? – Nézett végig a társaságon. Erica gondolkodott egy darabig, majd – mintha ő tartana előadást – így szólt:

- Szárnyas lovak, mint a mondabeli pegazusok, és a leggyorsabb lények a világon. Nagyon intelligensek, értik az emberi beszédet. Csak be kell nekik mondani a címet, mint a hopp-porral való utazáskor, és odarepítenek. Nem árt velük az udvariasság.

- Nagyszerű, ügyesen megfogalmaztad a graniánok lényegét! Nem sűrűn mondom, de 5 pont a Mardekárnak! – Lelkesedett Hagrid. Tényleg örült, hogy van egy olyan mardekáros tanítványa, aki nem piszkálja és nem gúnyolódik. – Akkor ki is hozok egyet. – Azzal elindult a közelben álló istálló felé. A többiek sugdolóztak, még mindig a lány volt a téma. Ericát nagyon zavarta, de úgy volt vele, minden csoda három napig tart. És ez még csak a második. A tanár viszonylag hamar visszaért, kötőféken vezetve egy fekete sörényű példányt. Egyenesen a lányhoz vezette.

- A pontok mellé egy kis ismerkedés is jár. – Hagrid szélesen elmosolyodott. Egészen biztos volt benne, hogy a mardekáros és a granián hamar összebarátkoznak. Erica előbb a férfira, majd az állatra emelte tekintetét, és egyenesen belenézett a szemébe. Nem érzékelt támadási szándékot vagy félelmet, csak egy kis bizonytalanságot, amit betudott alapvető óvatosságnak. Így csak lassan és jól láthatóan a fej felé emelte kezét, és finoman megvakarászta a homlokot, a fültő magasságától egy kicsit lejjebb. Tudta, hogy erre sok állat megnyugszik. Igaza volt. Az aggályok azonnal elmúltak, helyét fölváltotta a nyugodtság. A granián az orrát a lány vállának bökte, jelezvén, hogy elfogadja. Az óriás csak repkedett az örömtől.

- A’sszem sikerült vele összebarátkoznod, ügyes vagy! De szerintem most már hagyjuk, hogy mások is megismerkedhessenek eme gyönyörűséggel! Gyertek, ne féljetek tőle, de semmi hirtelen mozdulat, mert attól megriad!

Mindenki lassan odament, Ericát gondosan kikerülve. Az állat szépen lassan a többieket is elfogadta, de közel sem olyan egyszerűen, mint a lányt. Az ismerkedést a csengő hangja szakította félbe.

- A legközelebbi órán folytatjuk! – Szólt Hagrid a távozók után.

A mardekáros számba vette maradék idejét az ebédig, és úgy döntött, beül a könyvtárba. Ott biztosan nem fogják zaklatni, nem mintha eddig piszkálták volna, kivéve Malfoyt, de nem akarta a provokálás lehetőségét megadni, semmilyen módon. Elég volt csak tegnap megfélemlíteni a fiút, és máris rémálmai voltak. „Köszönjük szépen, ilyenből még egy nem kell!” Fintorodott el, majd beállított a könyvekhez. Levett egy bestiákról szóló kötetet, és azt kezdte lapozgatni. Az ebédig senki sem zavarta.

Harmadik fejezet