Mikor eljött az ebédidő, Erica gondterhelten csukta be a könyvet, visszarakta a helyére és a Nagyterem felé indult. Nem akart még egy összetűzést, a mai finom utalások mára elegek voltak. De tudta, ezeket nem fogja egyhamar megúszni. Ráadásul utána saját háztársaival lesz órája, ami – valljuk be – nem ígérkezik túl kellemesnek. Végül lehuppant az egyik üres helyre, és mindenki látványosan elhúzódott tőle. „Kösz, hogy elveszitek az étvágyam!” Majd gondolatban nyelvet öltött mindenkire. Szedett egy kis főzeléket, nem volt kedve a húshoz. Malfoy síri csöndben evett mellette, még mindig tartott a lánytól. A tegnap este elég hatásosnak bizonyult. Csöndben kanalazta az ebédjét, majd fölkelt és távozott. Erica különösebben nem zavartatta magát. Mikor befejezte, ő is kiment a teremből, egyenes a hálótermeik felé, hogy összeszedje a délutáni óráira a felszerelését. Annyira elmélyült gondolataiba, hogy észre se vette, nekimegy egy hollóhátas lánynak, aki a hirtelen lendülettől elesett.

- Izé, bocs, nem vettelek észre, ne haragudj! – Nyújtotta kezét Erica, hogy fölsegítse a furcsa lányt, mert igaz, hogy nem volt bizarabb, mint ő, de majdnem ugyanolyan különc volt répafülbevalójával és egyéb „érdekes” kiegészítőivel.

- Semmi gond, már megszoktam, hogy fellöknek. – Hangja teljesen álmatag volt, mint aki mindig máshol jár.

- Tényleg? – Érdeklődött a mardekáros lány. – Erica Lestrange. – És ismételten a kezét nyújtotta, üdvözlés gyanánt.

- Tudom. Én meg Luna Lovegood vagyok. – Elfogadta a kéznyújtást. – Szokatlanul erős kezed van. – A szavak meglepettséget tükröztek, de a hangsúlyon észre sem lehetett venni, egyedül a szagok árulták el a hollóhátast.

- Tudok róla. De ha nem haragszol, sietek, megyek órára, majd még összefutunk, szerintem. Szia! – Köszönt el szinte futtában. Késésben érezte magát, így a választ meg sem várta.

Mikor felszedte a holmiját, lóhalálában igyekezett a sötét varázslatok kivédése tanterem felé, és ügyelt rá, hogy senkit se borítson fel, most nem volt ismerkedésre ideje. A terem előtt valamivel lefékezett. Igaz, hogy nagyon rohant, pár emeletet megmászva, de nem látszott rajta fáradtság, még csak nem is szedte kapkodva a levegőt. A többiek már ott voltak: az összes hatodéves mardekáros, kivéve néhány főt. Malfoy szokás szerint keresztülnézett rajta, a mellette álló rókaképű lány szintúgy, és a többiek sem nézték jó szemmel. Remek. Fintorogva húzta torz vigyorra a száját. Nála ez a türelmetlenség kezdetét jelenti.

- Draco jól mondta, tényleg szörnyszülött vagy, főleg ezzel az arckifejezéssel. – Erica megfordulva látta, hogy a rókapofájú lány mögötte áll, és rászegezi a pálcáját. Érezte, hogy túl gyors lenne a másik reakciója, mire elővenné a sajátját, már meg is átkozták. Csak nézett a szemébe, nem tett fölösleges mozdulatot. Talán sikerül megzavarnia a koncentrációjában, hátha lelassulna. Tudta, hogy fogy az ideje, a többiek is körbeállták. Innen nincs menekvés, körülzárták. Kezdte úgy érezni magát, mint a ketrecbe zárt állat, de higgadtságát megőrizte. Meg tudná magát védeni az ösztönös varázslataival, de az túl feltűnő lenne, és Dumbledore azt mondta, hogy ne keltsen feltűnést szokatlan képességeivel. Szerencséjére megjelent Piton az ajtóban, és mindenki úgy tett, mintha mi sem történt volna. Szigorú kinézetével és a szinte tapinthatóan kimutatott felsőbbrendűségével olyan volt, mintha ő lenne a magasságos atyaúristen.

Bent a teremben erős félhomály uralkodott, mindenki hunyorgott, kivéve Ericát. Éjjellátó szemeivel nem okozott gondot a tájékozódás. Keresett magának egy üres padot, és leült. A tanár bevonult a terembe a tanári asztalhoz, és azonnal belekezdett az órába.

- Nem mondtam, hogy vegyenek elő bármit is! – Csattant Piton hangja, és többen azonnal eltették a félig már előkotort Harc az arctalannal című könyvet. – Egyelőre elég, ha rám figyelnek.

A tanár tekintete végigsiklott a csoporton, egy pillanatra megállva Ericánál. A lány érezte a férfiből felé áradó különös érzést, amit igyekezett leplezni, de a hormonokat nehéz átverni. Gyakorlatilag senki sem tudja a félig vegetatív folyamatokat szabályozni. Lassan elindult a teremben körbe a fal mentén, és hangját lehalkította.

- A fekete mágia, azaz a sötét művészet ezerarcú, szüntelenül változó és örök. Olyan, akár egy százfejű szörny, ami minden megcsonkított nyakán új, még ádázabb és ravaszabb fejet növeszt. A fekete mágia megfoghatatlan, meghatározhatatlan és elpusztíthatatlan ellenfél. – Hangja szinte csöpögött az áhítattól. Erica valamelyest meg tudta érteni, hiszen ösztönös varázsereje a fekete mágiától ered, amikor becsapódik az ajtó, és ripityára törik, pusztán mert dühös, vagy pedig egyszerűen darabokra szakadnak a tárgyak a közelében, és az a lény, akire mérges, hirtelen több sebből kezd el vérezni, és a poklok kínját állja. De nem bírta, ha valaki imádja a ’sötét művészetet’. Az mindig bajt jelentett.  Elhatározta, hogy Pitonnal szemben még nagyobb távolságot fog tartani, és nem fog okot adni rá, hogy bármit is kezdjen vele. Ne találjon rajta fogódzkodót. A tanár hangosabban folytatta:

- A védekezésben épp oly rugalmasnak és leleményesnek kell lenniük, mint amilyen rugalmas és leleményes a sötét erő, amit legyűrni iparkodnak. Ezek a képek – rámutatott néhányra, melyek Ericának csak most tűntek fel, annyira beleillettek a környezetbe – szemléletesen érzékeltetik, mi történik azokkal, akik, teszem azt, a Crutiatus-átok béklyójába kerülnek – a képen egy fájdalmas sikolyú női arc -, megkapják a dementorcsókot – üres tekintetű varázsló, mely a fal tövében gubbaszt -, vagy éppen egy inferus áldozatává válnak. – Egy szétmarcangolt test.

Piton a tanári asztal felé ment, és megállt.

- Ha jól tudom, a legcsekélyebb gyakorlattal sem rendelkeznek a nonverbális, azaz beszéd nélküli varázslás terén. Milyen előnnyel jár a nonverbális varázslás?

Mindenki gubbasztott. Erica tudta, de nem akart még véletlenül sem hozzászólni a tanárhoz. A férfi végighordozta tekintetét a termen, szaga elárulta, hogy csalódott, ennél többet várt. Végül elfordult, és úgy mondta:

-Lestrange! – Erica számára ez úgy hatott, mintha belökték volna az oroszlán barlangjába.

- Igen? – Hangja magabiztosan szólt, pedig belül mélyen szíve szerint vinnyogott volna. De az a gyengeség jele lett volna. Nem akart támadófelületet biztosítani.

- Megmondaná a nonverbális varázslás előnyeit? – Hangja gúnytól csepegett. „Lavórt kéne alá tenni, hogy ne ázzon be a terem padlója” gondolta Erica, de azért válaszolt a kérdésre.

- Az ellenfél nem hallja a varázsszavakat, így ha nem ismeri fel a mozdulatot, akkor nem tud védekezni ellene.

- Nem azt kérdeztem, hogy az ellenfél mit tegyen. De a lényeget elmondta. Bár beszéd nélkül varázsolni természetesen nem mindenki tud. Jó koncentrálóképesség és fegyelmezett elme szükséges hozzá. – Kis hatásszünetet tartott, majd folytatta: - Most pedig álljanak fel, és rendeződjenek párokba! A feladat: beszéd nélküli rontást küldeni a másikra, aki, úgyszintén némán, megpróbálja kivédeni azt. Kezdhetik.

Némi zaj kíséretében kialakultak a párok. Ericának egy fiú jutott, magas, fekete, kiugró arccsontú, ferde szemmel. Láthatóan nem volt ínyére a lány.

- Nem is hasonlítasz egyetlen egy Lestrangre-ra sem – sziszegte a fiú. Szagából némi kíváncsiság érződött. Erica felvonta szemöldökét. Nem érzett gyűlöletet, gúnyt, vagy bármilyen hasonló érzelmet.

- Hogy hívnak? – Kérdezte foghegyről, nem akarta magára vonni Piton vagy bárki más rosszmájú figyelmét.

- Blaise Zambini, de nem számíts könyörületre! – Tette hozzá. Pálcája azonnal lendült, alig hagyva időt a lánynak. Akaratlanul is felhúzta védőpajzsát saját mágiája segítségével, de szerencsére nem sikerült a rontás. Magában fellélegzett, hiszen ha látják, hogy a varázslat lepattan róla anélkül, hogy ő maga tett volna egy mozdulatot is, lebukik. Nyelt egy nagyot, és koncentrált. Most rajta volt a sor, hogy támadjon. Magában elképzelte a gumiláb-rontást, határozottan lendítette pálcáját, de nem jött belőle semmi. Az eszköz nem hajlandó engedelmeskedni. Nem esett kétségbe, valószínűleg ő nem akarta eléggé. De most Zambinié a következő forduló. A fiú lendítette a pálcáját, de nem tört elő semmi és Ericának sem akart összejönni a pajzsbűbáj. Összevonta szemöldökét. Balszerencséjére pont akkor járt Piton arrafelé.

- Zambini, megmutassam, hogy hogyan kell? – Azzal villámgyorsan rászegezte pálcáját Ericára, aki ugyan nem rettent meg, és inkább megpróbálta felhúzni a pajzsot nonverbálisan. Sikertelenül. A rontás hátraküldte, és úgy érezte, menten csillagokat lát. A tanár gúnyosan elmosolyodott.

- Látom nem csak Zambininek nem megy. Lássuk, ezt is kivédi-e? – Varázslat száguldott ki pálcájából, és Erica a pillanat törtrésze alatt döntött: eljátssza, hogy a protegoval védte ki a sugarat, de saját mágiáját használta. A fehér sugár lepattant a láthatatlan pajzsról, és a plafon felé vette az irányt, ahova becsapódott, némi törmeléket zúdítva a tanár talárjára. A férfiból meglepettség szaga áradt, ahogy a közelben állókból is. Némaság borult a teremre. Végül Piton törte meg a csendet:

- Az órának vége, mindenki menjen innen! – Mikor a lány is készülődött, rászólt – Maga marad! – hangja csattant, mint az ostor. „Mi a fenét akarhat?” Ha eddig nem esett kétségbe, akkor lehet, hogy most fog.

Negyedik fejezet