3. Fejezet

A látogató

Keserves öt év telt el a végzetes események óta, Voldemort halála óta, és még mindig élek. Az, hogy ez jó, vagy rossz azt magam sem tudom. Más rabok már rég meghaltak, vagy megőrültek, de én mégis kitartok. Nem tudom, hogy hogyan, és miért, de nem adom fel. Abba kapaszkodok, hogy ártatlan vagyok, egyszer kiderül az igazság, és kiszabadulok. Ezt súgja legalábbis az a kis hang a lelkem mélyéről akkor, amikor kétségbe esek, és reménytelenül reszketek a cella valamelyik sarkában. Elmém és lelkem még mindig épp, legalábbis a mágiaügyi miniszter, és az aurorok álmélkodásaiból ezt szűröm le mindenegyes alkalommal, amikor a rabokat ellenőrzik, és hitetlenkedve rázzák a fejüket, ha értelemtől csillogó szemembe néznek, vagy értelmes összefüggő mondatokkal válaszolok értelmetlen kérdéseikre.


Ezen az éjszakén magam sem tudom hogyan, de először az óta mióta az Azkabanban vagyok a gyötrő álmok helyett a legeslegjobb roxforti éveim sejlettek fel. Ezek közül is a legutolsó volt a legemlékezetesebb. A Fekete- tó partján ültünk mi négyen, a Tekergők, és nevetünk James valamelyik idétlen viccén, Peter ügyetlenkedésén, vagy az én valamelyik megjegyzésemen. Álmomban hangos nevetésbe kezdtem, de ekkor egy régen hallott ismerős hang zökkentett ki a kellemes álmomból.

- Jót szórakozol? Te mocskos áruló! – mondta a most már határozottan ismerős, de mégis ismeretlen hang, mert a tónus és a szavak nem illettek az amúgy mindig kedves, és nyugodt férfihoz.

A hang tulajdonosa ugyanis Remus Lupin volt, aki most gyűlölettel vegyes szánalommal nézett rám a cella tőlem legtávolabbi sarkából. Felültem a rozoga, szúette, molyrágta ágyon. Rámeredtem Remusra, és hosszú percekig csak néztük egymást, mert egyikünk se tudott megszólalni. Nekem a döbbenet, neki pedig valószínűleg az undor, amit irántam érzett, szorította el a torkát, de aztán hirtelen teljes erőből rámvetette magát szavakkal, és puszta kézzel egyaránt.

- Hogy árulhattad el őket! – tajtékozta dühtől eltorzult arccal, miközben ütött, ahol ért.

Nem védekeztem, hagytam, hadd élje ki bánatát, fájdalmát, és ő folytatta.

- Miért vezeted oda! Miért?! – üvöltötte.


Ekkor már fojtogatott, alig kaptam levegőt, könyörögni kezdtem.

- Re… mu… s! – próbáltam akadozva, de ő nem engedett, ehelyett tőle szokatlanul, gúnyosan megjegyezte.

- Na mi van Sirius a dementorokat kibírod, de egy kis mókától megriadsz. Ó, ó, ó sírva fakadtál! Most már persze bánod, mi? Ekkor persze nem bántad te koszos, rühös korcs!


Ekkor már nem szorongatott, hanem fölöttem állt és rugdosott teljes erejéből. Próbáltam határozott hangon megszólalni, de csak remegő, rekedt hang jött ki a torkomon.

- Remus, kérlek! Hallgass meg! Nem én… - próbáltam volna mondani, de kíméletlenül félbeszakított.

- Ó, most persze tagadod, mi! Teljesen idiótának nézel! Elárultad őket pedig megbíztak benned! Lily és James megbízott benned! Rád bízták az életüket, és a kis Harry életét is, de te mégis elárultad őket! Miért?! Miért?! Miért?! – őrjöngött tovább, miközben teljes erejéből rázott, de én csak zokogni bírtam, és ezt ismételgettem.

- Nem én voltam! Nem én voltam! – bizonygattam kétségbe eseten, de hiába.

Remus egy idő után elengedett, de továbbra is gyűlölettel méregetett. Én az összekuporodtam az ágyon, és reszketem, de végül még is tettem egy utolsó próbát.

- Remus, kérlek hallgass végig! Kérlek! – kezdtem nyugodt, halk hangon. Nem én… - de megint félbeszakított.

- Nem! Nem tudsz olyat mondani, ami érdekelne. Egy torzult korcs vagy, egy sötét lelkű, körmönfont szemétláda, aki bármire képes. Végeztem veled Sirius Black, örökre, nem ismerlek többé – mondta most már higgadt, semmitmondó, síri hangon.


Ezután hátat fordított nekem, kopogtatott hármat az ajtón, majd a dementorok ellenőrizték, és kiengedték a cellából. Próbáltam utána kiabálni, de ez mind hasztalan volt. Zokogva visszaroskadtam az ágyra, és ekkor megértettem, hogy minden kiút, amibe reménykedtem elveszett, mert minden reményem, az egyetlen még élő igazi barátom, Remus elhagyott örökre.


Napokig ott hevertem, alig ettem valamit, és hagytam, hogy a dementorok gyötörjenek. Nem változtam át kutyává, hogy enyhítsem a kínt, mert minden reményem elhagyott. A következő évek így teltek el felettem, reménytelenül, az újra kezdés esélye nélkül, de a halál mégsem ragadott el, és egyre inkább úgy éreztem, hogy még tartogat valamit számomra az élet valahol a távoli jövőben. Ez új erőt adott ahhoz, hogy folytassam elátkozott életemet, itt az Azkabanban addig, amíg a feladat meg nem talál, és új célt nem ad. De a feladat még váratott magára…

Követlező fejezet