- Oké...

Miközben nézte, ahogy az édesanyja lemegy a lépcsőn, Hermione a fürdőszoba felé vette az irányt. Magára zárta az ajtót, majd elővette a tesztet. A kezei csak úgy remegtek, miközben a használati útmutatót olvasta.

Richard és Jane az asztalnál ültek, de nem ettek semmit, a kihűlő csirke a pulton pihent. Nem is beszéltek. Egyetlen reakciójuk az volt, hogy felnéztek, mikor egyszem gyermekük belépett a helyiségbe.

- Szóval? – Kérdezte az apja.

Hermione a kezében lévő kis műanyag lapra nézett, és nyelt egyet.

- Várni kell.

Leült az asztalhoz, és maga elé rakta a lapot. Csendben telt az idő. Egyszer csak a lap megfelelő része rész lila színű lett… majd kék.

- Kék, ez kék – mondta Jane halkan, zavartan.

- Mit jelent az, hogy kék? – Kérdezte a férje.

- Nem tudom – vallotta be. – Sosincs két egyforma teszt… Hermione?

- …

Hermione motyogott valamit és szinte szégyenkezve hajtotta le a fejét.

- Hogy?

- Pozitív…

Lélegezz nagyokat,

ne légy magad alatt…

Hunyd csak le a szemedet

jobban leszel, elhiheted.

Nagy ütést mért rád az élet

hasadban maga az élet éled

Váratlan, hirtelen ez neked

de most kérlek, csendesedj…

A szobában halálos csend lett. Terhes… tényleg terhes! Gyereke lesz… tőle…

Pont a legrosszabbkor jött,

hogy beléd egy szem angyalpor költözött

de nagyszerű anya leszel, meglátod,

ha itt lesz az ideje: azt meg kell várnod!

- Ki az apa? - Kérdezte hirtelen Mr. Granger.

- Richard! - Kiáltott fel Jane, felháborodva a férje száraz hangvételétől. 

- Mi van?! Jogom van tudni, hogy ki az a pasas, aki felcsinálta a lányomat! - Felelte ingerülten.

Hermione láthatatlannak érezte magát, annak ellenére, hogy róla beszéltek. Már nem hallgatta, hogy mit mondanak egymásnak, túlságosan elmerült a saját gondolataiban… Nem mondhatja meg nekik, hogy ki az apa… Nem lehet… Soha nem értenék meg! A szülei ugyan mindig nagyon elfogadónak és nyitottnak mutatkoztak a lányuk világa iránt, de azért mindig volt egy bizonyos határ. Nem magyarázhatja el nekik! Megakadályozhatnák, hogy visszatérjen a Roxfortba, és ez volt az, amit a világon a leginkább el akart kerülni!

- Még mindig választ várok, kisasszony!

Szülei már előtte álltak. Az apja dühösebbnek tűnt, mint valaha, szinte már megijesztette. Az anyja ugyan megértőbbnek tűnt, de a szemeit elöntő könnyekből Hermione megértette, nem fog segíteni neki.

- Én… Nem mondhatom el nektek… - mondta egészen vékony hangon.

- Micsoda?! – Mr. Granger az asztalra csapott, felugrasztva ezzel a lányát. – Hogyhogy nem mondhatod el nekünk? Ne próbálj meg kitérni, Hermione, és válaszolj a kérdésemre!

- Nem lehet! – Zokogta.

Miközben Richard újra dühöngeni kezdett, felesége finom kezét a karjára tette.

- Ugyan drágám, csak a nevét szeretnénk tudni – magyarázta Jane. – Értsd meg, nem tudtunk róla, hogy barátod van, és most egyszer csak beállítasz egy terhességgel…

Hermione a kezébe temette az arcát.

- Fogadok, hogy egyike annak a kettőnek, akiket a legjobb barátainak mond! – Tette hozzá Mr. Granger. – Vagy talán mindkettő! Biztos azért nem akarja nekünk elmondani, mert ő maga sem tudja, hogy ki az apa…

- Richard…

Jane megpróbálta csillapítani a férje dühét, mielőtt még túlságosan megbántaná a lányukat, de már késő volt. Hermione vad dühvel pattant fel a székből.

- Nem vagyok egy lotyó, aki fűvel-fával lefekszik, ha erre célzol!! - Üvöltötte. - Ronnak és Harrynek abszolút semmi köze ehhez!! És pontosan tudom, hogy ki az apa!!

A szobában ekkorra már több tárgy a levegőben röpködött. Hermione már egyáltalán nem kontrollálta az erejét. Az asztal fölötti csillár elaludt, majd újra felgyulladt, több képkeret pedig a földre esett és összetört.

- Hermione, nyugodj meg!

- NEM!

Jane-t teljesen elképesztették az események. Tudta, mire képes a lánya… de ennek most semmi köze nem volt a régebbi, kisebb gyerekkori dührohamokhoz, ahol a képességei megmutatkoztak. Ezúttal valóban dühösnek tűnt. Ahogy a férje is. Ha ő is varázsló lett volna, a ház már valószínűleg összedőlt volna attól, ahogy ez a kettő veszekedett.

- Jogunk van tudni, Hermione Jane Annabella Granger! A szüleid vagyunk, az istenfáját neki!

- Lehet, de nem értenétek meg! Nem vagytok varázslók!

Egy percre nyugalom lett, legfőképp Mr. Granger bamba arckifejezésének köszönhetően.

- Megmondanád, mi az összefüggés köztük? – Kérdezte hidegen. –Nem hinném, hogy az a gyerek varázslattal került oda!

Hermione nem válaszolt… Nem volt mit válaszolni, akárhogy is!

- Nem mégy vissza a Roxfortba, Hermione!

- Mi??

Hermione nem tért magához. Pont ez volt az, amit el akart kerülni… Láthatóan nem volt semmilyen kibúvó. Az apja el akarja vágni a világától! Nem teheti ezt! Megteheti? Nem! … De bizony megteheti, és meg is fogja tenni.

Több percnyi veszekedés után Richard Granger hirtelen megdermedt. Miközben teljes súlyával a földre zuhant, Mrs. Granger felsikoltott.

- Meghalt?

- Nem… – válaszolta Hermione. – Csak megdermedt.

Majd sarkon fordult, kiment a konyhából, és kettesével szedve a fokokat, felszaladt a lépcsőn.

- Hermione Granger! Változtasd vissza!

Hermione nem vett tudomást az édesanyja sikoltozásáról, és lezárta a bőröndjét. Egyik karjában Csámpást vitte, a másikkal a nehéz koffert húzta. Kint már sötét éjszaka volt, és az eső csendesen esni kezdett. De Hermione fütyült rá! Még este elmegy ebből a házból!

Hallgatni, ahogy az apja kiabál vele, egy dolog volt; hallani, ahogy gyalázza a világát, a barátait, az iskoláját, még azt is elviselte… nehezen, de elviselte… De hallani, ahogy abortuszról, és bűnbe esett fiatal lányok menhelyéről beszél, ez már több a soknál!

Amint az apja felvetette a gondolatot, hogy öljék meg a hasában lévő életet, Hermione úgy érezte, elárulták. Még csak három órája foglalkozott a gondolattal, hogy esetleg anya lesz, és alig egy órája lett benne biztos, és mégis, Hermione már most képes lett volna bármire, hogy a gyermekét megvédje.

Lement a lépcsőn, és a bejárati ajtó felé indult.

- Hermione, változtasd…

Édesanyja elhallgatott, amint meglátta a lányát és rájött, mire is készül az.

- Hova mégy? – A hangja remegett.

- El!

- De…

- Viszlát anya!

Hermione már több mint félórája mászkált az esőben. Fogalma sem volt róla, hogy hova menjen, így, macskával, pénz nélkül. Az anyja még csak meg sem próbált utána menni, és erre a gondolatra Hermionénak összeszorult a szíve. Hogy tudták a szülei ilyen könnyen kivetni az életükből? Fáradtan és éhesen megállt egy pillanatra és körülnézett.

- Gratulálok! Sikeresen eltévedtél - mondta magának, miközben a könnyei megkétszereződtek. Mihez kezd most? Valahogy mindenképp vissza kell jutnia a Roxfortba! Kétségbeesett volt, és teljesen letört, amikor egy ismerős pukkanást hallott maga előtt.

Egy varázsló! Egy varázsló hoppanált előtte! Reménykedve nézett fel a jövevényre.

- Jó estét Miss Granger!

- Lupin professzor!

Hermione azon nyomban a nyakába ugrott, és a vállára borulva zokogni kezdett. Hogy az öröm, vagy a bánat miatt, már nem tudta… de hát az egész nyarát sírással töltötte…

Remus nem igazán tudta, hogyan reagáljon, ráadásul Csámpás is kettőjük közé szorult. A vérfarkas végül megszánta az állatot és kicsit hátrébb tolta Hermionét.

- Hermione – kezdte. – Elviszlek a Rend főhadiszállására. Nagy veszélyben lennél, ha továbbra is itt maradnál.

Hermione szipogva bólintott. Mivel a fiatal boszorkány még nem tudott hoppanálni, Remus a Kóbor Grimbuszt hívta.

Mikor helyet foglaltak az ágyak egyikén, és Hermione megszárította a macskáját, a lány megkérdezte:

- Lupin professzor, hogyan talált meg?

- Varázsoltál, Hermione – mosolygott amaz szomorúan. – Néhányan a minisztériumból elmentek hozzátok, és felszabadították édesapádat a bűbáj hatása alól…

- Ó…

- A szüleid nem akarták elmondani, hogy miért jöttél el otthonról…

- Ki fognak csapni? – Kérdezte a lány rémülten.

- Nem – felelte egyszerűen Remus. – Harry legjobb barátja vagy, meg kell védenünk téged.

Hermione magában köszönetet mondott ezért Harrynek. Még ha tudta is, hogy a fiú barátsága igencsak veszélyes, azért több előnyét is látta.

Végül megérkeztek a Grimmauld tér 12-vel szembeni utcába. Mivel már ismerték a titokgazda jelszavát, látták a házat, majd be is mentek.

- Ki az? – Hallatszott egy hang a konyhából.

- Én vagyok! – Válaszolt Remus.

- Csakhogy itt vagy! Gyere enni!

Az étkezőbe érve Hermione kellemes meglepetésként ott találta a Weasley – famíliát, ahogy Harryt, Tonksot, és a többi rendtagot is. Csak a roxfortos tanárok hiányoztak, akiknek minden bizonnyal már a kastélyban kellett lenniük, hogy előkészítsék a tanévkezdést.

Egyedül Remus – aki Dumbledore utasítására kapcsolatban állt a minisztériummal – tudott arról, hogy Hermione varázsolt, és az utcákat járta. Így aztán érthető volt az asztalnál ülők reakciója, mikor meglátták a lányt ebben a siralmas állapotban.

- Hermione? – Kiáltott fel Ron meglepetten.

Harry, aki háttal volt, azonnal megfordult.

- Ó, kis drágám! – Kiáltott Mrs. Weasley miközben átölelte Hermionét. – De hát mi történt veled?

Hermione egyre csak remegett és sírt Molly karjaiban, miközben emlékezetébe idézte az este történteket. Ron és Harry fölálltak az asztaltól és közelebb mentek a barátnőjükhöz. Annyira tehetetlennek érezték magukat.

- Hermione… Mi a baj? – Próbálkozott Ron finoman.

Hermione elfordította a fejét és a barátjára nézett. Úgy tűnt, nagyon aggódnak miatta, de a lány félt. Vajon hogy fognak reagálni? Ron, akinek olyan heves természete van, ő is el fogja vajon taszítani magától, mint ahogy a saját apja tette? Inkább nem válaszolt neki.

Harry, egy kézzel a még mindig Molly karjai közt lévő Hermione hátát simogatva Remustól kérdezte, hogy mi történt. A férfi csak annyit tudott válaszolni, hogy a minisztérium elküldte őt, hogy keresse meg a fiatal griffendélest, mert a lány veszélyben lehetett miután elfutott otthonról. De hogy miért, azt nem tudja…

Több válasz nélkül maradt kérdést követően Molly jobbnak látta, ha Hermione inkább átöltözik, eszik egy kicsit, és elmegy aludni.

- Elkísérjük! – Mondta egyszerre Ron és Harry.

Molly bólintott, és a két fiatalember elindult a barátnőjükkel, Ron a bőröndöt cipelve. Nem is mentek feljebb, a fiatal lányt a saját szobájukba kísérték.

- Köszönöm – mondta nekik Hermione.

- Ugyan, semmiség – mosolygott Harry. – Ezért vannak a barátok!

Úgy tűnt, Harry tényleg jobban van. A nyár kétségkívül roppant jó hatással volt rá. Ezenkívül, ebben a pillanatban túlságosan is lefoglalta a barátnőjéért való aggódás ahhoz, hogy szomorú legyen…

- Vedd föl ezt – mondta Ron, a bőröndben talált meleg holmikat nyújtva a lány felé.

A két fiú kiment néhány percre, hogy Hermione nyugodtan átöltözhessen. A lány gyorsan levetette az átázott ruháit, és magára kapta a pizsamát, amit Ron talált neki. Mikor kiszólt a fiúknak, hogy bejöhetnek, Harry egy tálcán épp vacsorát hozott.

Hermione úgy evett, mint aki egy hete éhezik. Ron és Harry időnként kérdezgették, de ő nem akart beszélni róla. A fiúk végül elfogadták a barátnőjük döntését, és igyekeztek tőlük telhetően megvigasztalni a lányt.

Ronnal az egyik, és Harryvel a másik oldalán, Hermione lassan elaludt a barátai között. Harry szomorúan mosolygott a fiatal lányt nézve, miközben Ron gyengéden simogatta Hermione hosszú, göndör haját. Mindketten elég nyugtalanok voltak, de a fáradtság végül erőt vett rajtuk, és ők is elaludtak.

Mikor később Molly felment jó éjszakát kívánni a legfiatalabb fiának és Harrynek, már csak a Ron ágyában csöndesen alvó hármast látta. Olyan szépek voltak így, nyugodtan és derűsen.

Az anyai ösztön vezette az asszony mozdulatait, mikor betakargatta a két fiút, akik eddig a takarón feküdtek, majd levette Harry szemüvegét, eloltotta a villanyt és kiment a szobából, egy kedves altatót dúdolva.

/eredeti dalszövegek: Poussière d’Ange d’Ariane Moffat, Laissez-nous la chance de Luce Dufault/

Következő fejezet