Írta: Elliania

Fordította: milial

Átolvasta: Eve Snape

Jogok: szokásos

Megjegyzés: Lenora sajnos nem tudja tovább fordítani a dalszövegeket, így ezek egyelőre maradnak franciául (most egy angolul), később lehet, hogy rászánom magam, de ha bárki kedvet/tudást érez hozzá, szóljon  

- Szerelmem!

- Hmm?

- Mit szeretnél karácsonyra?

Harry, aki már jó pár perce a hátán fekve lustálkodott, a barátnője felé fordította az arcát. A lány meztelen teste az övén pihent, egyik keze puhán a kis túlélő testére helyezve. Feje a fiatalember izmos vállán nyugodott, és a plafon felé nézett.

- Nem is tudom… Csak te kellesz karácsonyra!

I don’t want a lot for christmas
There is just one thing I need
I don’t care about the present
Underneath the Christmas tree
I just want you for my own
More than you could ever know
Make my dream come true
Baby
All I want for Christmas, is you

Ginny kellemesen meglepődve nézett rá. Kicsit odébb helyezkedett és megcsókolta a fiút. Harry, akinek egyik karja már a lány alatt volt, gyengéden megölelte őt.

Szombat délután volt, és a december gyors léptekkel közeledett. Odakint gyengén szállingózott a hó, miközben a hollóhátas kviddicscsapat a következő, Mardekár elleni meccsükre edzett.

Az ifjú pár épp a szükség szobájában tartózkodott, kényelmesen elhelyezkedve egy nagy, puha ágyban. Néhány hét óta már ez elég gyakran előfordult velük.

Ginnynek ugyan volt némi kétsége az elején, de Harry természetes gyengédsége meggyőzte őt. A fiú pedig meglepődve hallotta, hogy a lány nem csinált semmit Michaellel - tapasztaltabbnak gondolta magánál. De nem így volt. Ginny túl fiatalnak érezte magát ahhoz, hogy Michaelnek bármit is megengedjen, és aztán (de amúgy is) Harryvel más volt… Ez komoly volt.

- De tényleg, Harry! Nincs semmi, aminek örülnél karácsonyra?

Harry gondolkodott néhány pillanatig.

- Őszintén, nem jut eszembe semmi – vallotta be. – És te?

- Ööö…

Ginny is ugyanebben a helyzetben volt. Harry lágyan elmosolyodott.

- Jobb lenne visszamenni a klubhelyiségbe, mielőtt még Ron keresne minket – szólalt meg hirtelen.

Ginny huncut mosollyal válaszolt.

- Nincs veszély. Lunával van elfoglalva.

- Lunával?

Ginny finoman elnevette magát barátja hitetlen arckifejezésén.

- Ne mondd, hogy nem láttál semmit alakulni…

- Hát… nem igazán… Tudod – magyarázta -, Ron nem igazán akarja, hogy a magánéletünkről meséljek neki…

- Még jó – mormolta Ginny magának.

- … így aztán ő sem mesél sokat az övéről.

Mindenféléről beszélgetve a fiatal pár felkelt és felöltözött. Vagyis inkább felöltöztették egymást. A mozdulataik és a szavaik gyengédséggel és szerelemmel voltak tele, amiről Harry azt hitte, sosem kapja meg, így most igencsak bőségesnek érezte.

Abban a pillanatban, mikor Ginny kifelé indult a helyiségből, Harry erős karjai a dereka köré fonódva visszatartották.

- Szeretlek! – mormolta az ifjú, vörös hajú leányzó fülébe egyszerűen, de olyan őszinteséggel, amitől több, a nagy szerelemről álmodozó lány is elolvadt volna.

Ezen a délutánon mikor meglátta, összeszedte a bátorságát és elément, hogy találkozzanak.

- Szervusz, Ronald!

Ron meglepődve fordult vissza.

- Luna! Szia! Mit csinálsz itt?

A fiatal lány akarata ellenére enyhén elpirult. Vajon észreveszi egyáltalán a fiú, hogy ő az egyetlen, aki ilyen kedvesen beszél vele?

- Ööö… Hát… a könyvtárban voltam, és ööö… - mutatott ügyetlenül a mögötte lévő ajtóra – kedvem támadt egy kis szünetet tartani, így kijöttem. És te?

Ron kicsit zavarban érezte magát, de nem értette, miért. Egyik kezével a már jócskán hosszabb hajába túrt és rámosolygott a fiatal lányra.

- Á, én csak Hermionét kerestem.

- Hát persze – sóhajtott Luna.

- De nem találtam meg – folytatta Ron. – Lenne kedved…

- Igen!

- Igen?

- Persze!

- Ööö… oké.

Nem igazán értve, hogy mi történt, Ron és Luna már a Roxfort folyosóin sétálgatva találták magukat. Luna csendben lépkedett, Ron pedig azon tűnődött, vajon mire tud ilyen gyakran gondolni ez a lány.

Dans chacun de mes silences
Il y a les secrets de mon enfance
Un amas de peine et de joie
Au fond de moi

Dans chacun de mes silences
Je met mon cœur à l’abris
Pendant que le monde fait du bruit
Moi, je pense

Et je pense…
Que j’aimerais tellement être à toi
Et je pense à toi
Et je pense…
Sans rien brusquer, sans déranger
Et je pense à toi 

- Nincs kedved kimenni? – kérdezte végül Ron. - Rendben – válaszolt Luna álmodozva. – Csak el kell mennem a téli köpenyemért.

- Persze, nekem is.

Kis kitérő után a Hollóhát- és Griffendél-torony felé, a Roxfort parkjába indultak.

Ron a szeme sarkából a mellette lévő fiatal lányt nézte. Az elmúlt évben nem igazán vette észre, milyen aranyos is. De a tény ott volt az orra előtt: Luna napról-napra szebb lett. Sok időt töltött Ginnyvel, így Ron láthatta, ahogy kivirágzik.

Valójában szomorú ezt mondani, de Luna azóta változott meg, hogy voltak barátai. Kevesebbszer volt egyedül, így ritkábban járt a fellegekben is. Sokkal többet nevetett, amitől csak úgy csillogtak azok a csinos, álmodozó szemei. Sőt, Ron úgy látta, mintha már egy kicsit többet is foglalkozna a külsejével. Nem túlságosan – Luna azért mindig Luna marad –, de azért mégis. A kócos haja például sokkal inkább selymesnek és simának tűnt.

- Szép a Roxfort, amikor havazik, nem?

A fiatal hollóhátas fuvolázó hangja térítette vissza Ront a valóságba. A tó közelében jártak, és Luna megfordult, hogy a kastélyt nézze.

- De – helyeselt Ron távoli hangon. – Sok szép dolog van a Roxfortban, amikor havazik.

Luna meglepődve fordult vissza Ron felé, hogy megértse, miről beszél. Ám azonnal elvörösödött, mikor látta, hogy a fiú őt nézi.

Ron kedvesen rámosolygott és egy ügyetlen mozdulattal lesöpörte Luna hajáról és válláról a ráhullott havat. A fiatal lány automatikusan lábujjhegyre állt és megcsókolta.

Egyszerű csók volt, lágy és félénk, szinte túl gyors. Mégis, Ront a sarkától a feje búbjáig megbizsergette.

Luna visszahúzódott és egyből lehajtotta a fejét.

- Sajnálom – mondta zavartan, a földet nézve.

- Miért? – kérdezte Ron őszintén.

Luna meglepődve pillantott fel.

- Hát mert…

De már nem volt ideje befejezni, mert Ron a két kesztyűs keze közé fogta az arcát és megcsókolta.

Hermione épp befejezte a prefektusi körútját, és a Griffendéles klubhelyiség felé tartott. Nem is igazán vette észre, hogy végigsimított a már gömbölyödő hasán. November végén már öt hónapos terhes volt, lassan a hatodikat kezdte. Még a roxforti uniformis rétegei alatt is észre lehetett venni a pocakját. Most pedig még nyilvánvalóbb volt, mert hétvége lévén a kismama mugli ruhákat hordott, amiket átalakított, hogy a helyzetnek megfelelőek legyenek. A hasán kívül Hermione nem szedett föl kilókat. Nem hízott meg, és így igazán finom jelenség volt a szép kerek hasával. Teljesen kivirágzott. Éppen egy fehér nadrágot és egy fekete pulcsit viselt, göndör fürtjeit pedig hátrafogta.

A griffendéles klubhelyiségbe érve csak a fiúk hűlt helyét találta. Lemondó sóhaj hagyta el az ajkait, majd leült egy kanapéra a tűz előtt. Elővett egy könyvet, és épp nekilátott volna az olvasásnak, mikor egy elsőéves megtalálta.

- Ööö… Hermione, ugye?

A prefektus felemelte a tekintetét és a gyerekre nézett. A kislány igazán aranyos volt a rövidnadrágjában és fehér mellényében, lófarokba kötött szőke hajával, de úgy tűnt, valami gondja van.

- Igen? – Kérdezte Hermione, miközben rámosolygott.

- Én… nem akarok árulkodni – magyarázta -, de Matthew-t és Megant nem hagyják békén a harmadikosok…

Hermione összeráncolta a szemöldökét. Matthew és Megan. Igen, két kis elsőéves griffendéles, akik többnyire pont ezzel a kicsivel csatangoltak… hogy is hívják, Amélie, Amélia?

- Améliane, asszonyom – válaszolt a kicsi, mikor Hermione megkérdezte.

Hermione nevetve állt föl. Asszonyom? Na nehogy már… Egyik kezét a hasára tette, és követte a kislányt. Távolabb a klubhelyiségben három harmadéves fiú beszélgetett a két kicsivel. Hermione gyorsan átlátta a problémát. A „nagyok” egyike a kis Megan bátyja volt, és csak cukkolta a húgát. Ó, a család…

Hermione gyorsan, és remekül átgondolva elrendezte a problémát. Büntetésképpen a testvéreknek meg kellett puszilniuk egymást. A fiú nem kezdi újra egyhamar, ebben biztos volt.

Mikor visszaült, Megan és Améliane követte, és mikor helyet foglalt az előbbi kanapén a két kicsi is leült mellé. Hermione kedvesen rájuk mosolygott.

- Igen?

- Hát… - kezdte Megan zavart mosollyal – csak azon gondolkodtunk, hogy…

- Megérinthetjük a hasad? – fejezte be Améliane.

Hermione kissé meglepődve elmosolyodott.

- Hát persze, gondolom.

Miközben a két kis elsőéves griffendéles a hasát simogatta, és a babáért lelkesedtek, Hermione gondolatai elkalandoztak.

Ahogy egy idő óta mindig, most is szinte minden gondolata a bájitaltanára körül forgott. Nem, valójában a gyermeke apja körül, hiszen a „Bájitalok Mesterének” viselkedése nem sokban változott vele kapcsolatban, már jó ideje. Ezzel ellentétben Perselust nem értette.

Hermione számára ennek az embernek tényleg két arca volt. Valószínűleg mindig is ilyen volt, de mivel ő eddig csak a diákja volt, eddig csak személyiségei egyikét ismerte. De most már ismerte a professzor zord és hideg álarca mögött megbúvó férfit is… és ez nem is lehetett volna bonyolultabb.

Először úgy gondolta, hogy Perselus valóban gyengéd, amikor a „magánszférájában” van, de ez nem teljesen volt így… Persze nem volt erőszakos, sem igazán gonosz, de valahogy… távolibbnak tűnt. Mikor először szeretkeztek – mert igen, amit csináltak, az bizony az volt -, akkor teljes valójában ott volt neki, érte, érzésekkel. De az ezt követő alkalmakkor Hermionénak mindig olyan érzése volt, hogy zavarja a férfit. Ugyan a másik biztosította róla, hogy nem, de sokszor ott kapta el, ahol épp voltak (nappali, konyha, dolgozó), és máris elküldte, amint befejezték és megkapták, amit akartak.

Összefoglalva Hermionénak az volt a benyomása, hogy csak egy jó alkalmi szerető neki, semmi több. Mégis, egy másik oldala azt suttogta, hogy Perselus igazán boldog, hogy apa lesz. Hiszen mégiscsak volt néhány kedves gesztusa, amik elárulták a ragaszkodását ahhoz az élethez, amit magában hordozott. Röviden, Hermione két érzés között őrlődött, de nem tudott belenyugodni, hogy abbahagyja a tanárával folytatott kalandjait.

- … hívni?

- Tessék?

Megan dallamos hangja hozta vissza a valóságba.

- Azt szeretném tudni, hogy hogy fogják hívni – kérdezte újra.

- Fiú, vagy lány? – Kérdezte Améliane.

- Ööö… Még nem tudom – válaszolt Hermione. – Nem beszéltem róla az apukával. És… nem szeretném tudni, hogy fiú lesz-e, vagy lány. Hadd legyen meglepetés!

- Óó! – kiáltottak fel a lánykák.

Ugyanebben a pillanatban Harry és Ginny lépett be a klubhelyiségbe, és azonnal felé indultak.

- Szia, Mione! – Köszönt kedvesen Harry. – Üdv kettőtöknek is!

A két kölyök elbátortalanodva mosolygott Harryre, majd elköszöntek Hermionétól és odébb mentek játszani.

- Ilyen ijesztő vagyok? – Kérdezte Harry, miközben helyet foglalt Hermione mellett.

A két fiatal nő felnevetett.

- Ugyan! Gyönyörű vagy – mondta neki Ginny, és megcsókolta. – Csak nagy hatással voltál rájuk.

Ugrás a második részhez