Szerelem? Féltékenység? Ugyan, ez nevetséges! Sosem szeretne bele a tanárába. Ez egyszerűen lehetetlen. Ugyan miért? – kérdezte a szíve.

- Csak! – válaszolt, immár hangosan.

- CSENDET! – jött a reakció azon nyomban Madame Cvikkertől.

Harry és Ron meglepve pillantottak egymásra.

- Öö… minden rendben, Mione? – kockáztatta meg Ron a kérdést.

- Igen! – válaszolt a lány. – El kell intéznem valamit, mennem kell… majd találkozunk a klubhelyiségben. Viszlát! – Azzal könyveivel a kezében sietve elhagyta a termet.

- Na de… mégis mi baja van? – hitetlenkedett Ron.

Harry csak megvonta a vállát.

- Tudod, nem muszáj itt maradnunk és tanulnunk – mosolygott rá cinkosan Ron.

- Naná, hogy nem! Mit szólnál egy parti varázslósakkhoz?

- Benne vagyok!

Perselus megszabadult a talárjától, és már csak egy egyszerű fekete inget és nadrágot viselt. Az inge ujját feltűrte, haját pedig hátul összefogta. A ritka – és vonzó – viselet oka pedig az volt, hogy éppen Ethant fürdette.

A fürdőkád mellett térdelt, a benne lévő kisebb babakádban pedig a fia ficánkolt. Egyik kezével a gyerek fejét tartotta a víz felett, míg a másikkal mosdatta. A kicsi igazán jól érezte magát a vízben, csapkodott, és sikeresen le is fröcskölte az apját.

Kopp, kopp, kopp!

Perselus meglepve kapta fel a fejét. Ez a bejárati ajtó… ugyan ki kopogtatna nála? Akinek dolga lehet vele, az tudja a jelszót.

Végül fogott egy törülközőt, Ethant a karjába vette, és körbebugyolálta a puha anyaggal. A fiával a bejárat felé vette az irányt, majd kinyitotta az ajtót.

- Jó estét, Perselus!

- McNally professzor!

Piton néhány pillanatig csak bámult a nőre.

- Nem akartam megzavarni – mosolyodott el a tanárnő, miközben kinyújtotta karját, és megcsiklandozta Ethant.

Az érintéstől a fiúcska felkacagott, Perselus pedig megmagyarázhatatlan módon elérzékenyült tőle.

- Bejöhetek? – kérdezte a nő. – Szeretnék beszélni önnel.

- Hmm… rendben – válaszolt Perselus közömbösen.

Nem mintha különösebben érdekelte volna a nő mondanivalója. Végül is ki volt ő?

- Beszélgettem néhány tanárral – kezdte, miközben vizsla szemmel járkálni kezdett Piton nappalijában.

Feltűnt neki, milyen egyszerű, mégis minőségi, jól mutató bútorokkal van berendezve a szoba – a szigorú jellegnek is megvolt a maga hangulata. Elmosolyodott, mikor észrevett néhány itt-ott elszórt gyerekjátékot.

- Azt mondják, ön nem igazán társasági ember – folytatta.

- Nem látom szükségét, hogy mások közé menjek, ez minden – válaszolta Perselus érzelemmentesen, miközben megigazította Ethant a karjában.

- Mégis úgy tűnik – tette hozzá Drusilla, szép kék szemével a férfit pásztázva –, hogy egyesekkel könnyebben teremtesz kapcsolatot… vagy mondjam inkább, hogy egy bizonyos diákkal?

Perselus szemei résnyire szűkültek.

- Pontosan hová akar kilyukadni?

A hangja fagyos volt és szándékosan magázta a nőt, ezzel is mutatva, hogy egyáltalán nincsenek bizalmas viszonyban.

- Nos, hát – mondta a fekete bőrfotelre ülve –, az a diák, Hermione Gran…

- Miss Granger és köztem nincs semmi több, mint amit az igazgató úr elmondott! – szakította félbe Perselus.

- Ó… Azt hittem…

- Ne gyártson elméleteket, McNally professzor. És ne terjesszen pletykákat…

- Én? Ugyan, Perselus, távol álljon tőlem… De azért jobb, ha tudod: nem én vagyok az egyetlen, akinek feltűnt, hogy ti ketten, hogy is mondjam… milyen közel álltok egymáshoz.

- Nos, biztosíthatom, hogy közte és köztem egyáltalán nincs semmi…

- Miss Granger? Micsoda meglepetés! – kiáltott fel hirtelen Drusilla.

A férfi utolsó mondata közben a bejárati ajtó kinyílt, hogy utat engedjen a kérdéses leányzónak. Perselus villámgyorsan fordult felé.

-… mégis mit keresel itt? – kérdezte kissé túlságosan is nyersen.

Hermione könnyes szemmel, szorosra zárt szájjal magához szorította a könyveit. Mégis miért szokott idejönni?

- Nos, azért jöttem, hogy lássam a fiamat – válaszolt, sötét pillantást vetve a tanárnőre. – De visszajöhetek később is, ha zavarok.

Piton mögött Drusilla mosolya gonoszan villant, mintegy jelezve: igen, nagyon jól gondolod, hogy zavarsz. Perselus viszont úgy tűnt, nem érti.

- Hogy? Mégis miket beszélsz… nem zavarsz, maradj csak.

- Ugyan, Persi. Ha inkább visszajönne később, hagyd csak – vetett ellent Drusilla.

Hermione szíve kihagyott egy ütemet. Persi? Nem, ez csak egy rémálom! A férfi nem válaszolt, csak megfordult, és a kollégájára meredt. Persi?

- Vi… visszajövök később – hebegte Hermione.

Ahogy megmozdult, hogy elinduljon, apja karjában a kis Ethan sírva fakadt.

- Úgy gondolom, inkább maradnod kellene – mondta lágyan Perselus, miközben fiát az anyjának adta.

A gyermek egyből megnyugodott, és szopni próbált. Hermione a Sötét Varázslatok Kivédése tanáráról megfeledkezve, még nedvesen csillogó szemekkel halványan Perselusra mosolygott, majd blúzát gombolva eltűnt a legközelebbi szobában – ami történetesen a hálószoba volt –, hogy nyugodtan megetethesse Ethant.

Perselusnak össze kellett kapnia magát, mielőtt visszafordult volna a kollégájához. A tanítványa, a volt szeretője, a fia anyja… ez a lány nem is tudja, milyen kívánatosnak tartja!

Hermione bezárta az ajtót és körülnézett. Akarata ellenére elpirult – annyi emléke volt ebből a szobából!

Látva, milyen türelmetlen a fia, az ágyhoz ment, és lábait kinyújtva kényelmesen elhelyezkedett a matracon. Végzett a blúza kigombolásával, egyik oldalt félrehúzta fehér csipkemelltartóját, Ethan pedig kiéhezetten vetette rá magát a mellére. Hermione elmosolyodott, és szabad kezével a kicsi puha, fekete haját simogatta, miközben a gyerek sötét szemeivel őt nézte.

Néhány perc után Ethan elaludt anyja kényelmet adó karjaiban. Hermione óvatosan visszaöltözött, és felemelte a gyereket, aki még mindig törölközőbe volt bugyolálva. Az új ajtón keresztül, amit Perselus azért nyitott, hogy minél gyorsabban a fiánál tudjon teremni, átvitte a szobájába. Ügyelve, nehogy felébressze a kicsit, ráadott egy kék pizsamát, majd berakta az ágyába.

Felkacsolta az éjjeli lámpát, becsukta az ajtót, majd visszaindult a nappali felé.

Mikor odaért, földbe gyökerezett a lába.

Perselus épp megcsókolta McNally professzort!

Vége!

Hogy? Mi az, hogy nem? Többet szeretnétek? Hah… Na jól van, rendben. De aztán ne gyertek nekem azzal, hogy nem vagyok elég kedves! Végül is igaz, egyetértek, megérdemeltétek.

Perselus épp megcsókolta McNally professzort. Vagy inkább a nő volt az, aki őt csókolta? Hermione számára abban a pillanatban ez nem sok különbséget jelentett, felháborodottan fújt egyet.

Perselus eddig lógó karjai egyből megelevenedtek, megragadta a másik szorosan a nyaka köré font karjait, lefejtette őket magáról, és ellökte magától a nőt.

- Hoppá – kacagott fel Drusilla, kihívó pillantást lövellve diákja felé.

Hermione ezt nem is nagyon vette észre, csak Perselust nézte.

A férfi még mindig a tanárnő csuklóját szorongatta. Egy pillantást sem vetett Hermionéra, de tudta, hogy ott van. Haragtól szikrázó szemmel meredt Drusillára.

- Soha többet ne merészeljen megcsókolni engem a beleegyezésem nélkül, vagy nagyon megbánja, megértette? – sziszegte érezhető fenyegetéssel a hangjában.

Egy gyors mozdulattal elengedte a nő csuklóját.

- Ugyan, Persi… – próbált magyarázkodni a tanárnő.

- És NE hívjon PERSINEK!

A gyerekszobából felhangzott az apja kiabálásától megijedt Ethan sírása. Hermione sosem látta még Pitont ilyen dühösnek. Drusilla botladozva az ajtóig hátrált.

- Remélem, világos, McNally professzor – folytatta nyilvánvalóan megvető pillantással. – Nem akarom, hogy részese legyen az életemnek, semmilyen formában!

- De…

- Menjen innen, és végleg hagyjon békén engem is, a fiamat is és Miss Grangert is, megértette?

- Nagyon is – válaszolt a nő hidegen, összekapva magát.

Azzal Drusilla McNally méltóságteljesen kivonult, még egy utolsó gyűlölködő pillantást vetve Hermionéra.

- Mégis kinek képzeli ez a nő magát? – dühöngött Perselus.

A lány nem válaszolt, inkább a fiához ment.

- Cssss… Gyere, drágám, itt van anya, ne sírj!

Gyengéden magához ölelte Ethant, és kedvesen simogatni kezdte. Lassacskán a baba könnyei elfogytak, pillái pedig egyre nehezebbek lettek. Mikor Perselus belépett a szobába, Hermione érezte, hogy közeledik, de nem fordult meg. A férfi hosszú sápadt ujjaival megsimogatta a fia haját.

A lány érezte, milyen közel áll hozzá a másik, szíve pedig megmagyarázhatatlan módon összeszorult. Mégis miért reagál így?

- Sajnálom – suttogta a férfi gyengéden.

- Mit? – kérdezte finoman Hermione.

- Nem kellett volna így kiabálnom…

- Hagyd csak – válaszolt, megértve, hova akar kilyukadni. – Látod, már vissza is aludt.

Óvatosan visszafektette a gyereket az ágyba, és betakargatta kissé. Mikor lehajolt, hogy homlokon puszilja a fiát, Perselus erős karjai átölelték a derekát.

- Mi…?

- Hermione…

- Igen?

Felegyenesedett, és tarkóját a férfi mellkasának támasztotta.

- Az egyetlen, aki igazán számít az életemben, az te vagy…

A szíve majd kiugrott a helyéből.

-… aki megajándékozott vele.

A lány idiótának érezte magát. Hát persze, hogy Ethanról beszél!

- Ühümm… értem – mormolta, miközben sajgott a szíve.

Mégsem lehet féltékeny a fiára! A lány belső vívódását észre sem véve, Perselus folytatta:

- Soha sem fogom eltűrni, hogy bárki is rosszat mondjon a családomról. És te, Hermione…

A lány megfordult kedvese karjai közt.

-… te a családom része vagy.

Lehajolt, és gyengéden ajkaihoz érintette az ajkait. Hermione azon nyomban a férfi nyaka köré fonta karjait, és már túl régóta visszatartott hévvel csókolta meg. Hogyan hihette, hogy képes lenne nélküle élni? Nem tudná tovább elviselni, hogy lássa minden nap, de ne érinthesse. Ölni tudott volna, mikor látta azt a nőt, ahogy próbálja elcsábítani Perselust. Minden alkalommal belebizsergett, ha látta belépni egy terembe, és elolvadt, mikor a fiával volt. Már biztosan tudta: nem kíván senki mást gyermekei apjának. Talán ez az az érzés, amit úgy hívunk, szerelem?