- Látogatód van, Malfoy!

Kattannak a zárak. Elektronikusak. Hülye hangjuk van.

Néha álmomban is hallom őket.

Felállok az ágyról.

- Forduljon meg, és tegye a kezét a háta mögé. Bemegyek!

Megteszem.

Nem látom az ápolót, de tudom ki az.

Hallom a lépteit. Sietősek.

Hideg és nedves a keze, amikor megérinti a csuklómat.

Rám helyezi a bilincset. Enyhén rángatja a karomat.

Belebámulok a sarokba erősített kamerába.

Az ápoló a vállamra teszi a kezét:

- Jöjjön! - szól, és már fordulna is a kijárat felé, de én váratlanul közel hajlok hozzá, és mélyen beleszagolok a hajába, az illatát ízlelve.

Látom az ijedtséget a szemében.

Fal sápadt lesz az arca, és egy rándulással elugrik mellőlem.

Enyhén remeg a feje.

Néhány másodpercig így állunk egymással szemben.

Én unom meg előbb.

Elmosolyodok.

- Hogy van a lánya, Lui? Hány éves is? … Kilenc?... Maga szokta esténként altatni?... Nem… Ó, még egy-két év, és nagylány lesz. Ezek a mai gyerekek olyan hamar érnek. Nem gondolja, Lui?... Persze, van, akit ez megrémít… Van egy pont, amikor a gyermekünkben már nem a gyereket látjuk, hanem a nőt.

Megrándul.

Izzadtság cseppek jelennek meg a homlokán.

- Javasolnám, hogy cseréljen kölnit. Ez a mostani nem igazán illik magához… Luuuiiii - szinte suttogom, s közben a szemébe nézek. Van ebben a hangban, ahogy kiejtem a nevét, valami helytelen. Ő is érzi.

Bámul rám.

Megremeg a szája széle.

- Menjünk - mondja még, aztán saját magán is erőszakot téve megpróbál semleges arckifejezést vágni. Felém lép. Megmarkolja a vállamon az inget, és nedves nyomot hagy rajta, amíg az ajtóhoz kísér.

Bámulatos.

Tisztelnem kéne ezért.

De én csak szánalmat érzek.

- Kalábriai citrom, kalamanza gyümölcse, fekete kardámon, és egy csipetnyi paliszander fa. Hm… Paco Rabanne. Eltaláltam?

Érzem, hogy a szorítás görcsössé válik a vállamon.

- Mmit? - egészen megrökönyödve pislant rám.

Egy másodpercig még azt is elfelejti, hogy tulajdonképpen uralkodnia kéne, remeg a hangja.

- Mondja, hogy eltaláltam, Luuiii! - Kedvesen rákacsintok. - A parfümje. Paco Rabanne. Gondolom fogalma sem volt róla. Ó, persze, a felesége vásárolja.

Azon tűnődik, válaszoljon e.

Tátog, mint egy hal.

Nem szeretem a halat.

Kevés jó bor illik hozzá.

- Az Eaton Place-en laknak? Ott van a közelbe egy parfüméria. Egészen kedves kis bolt. Dolgozott ott régebben egy … ismerősöm. Demon Hugs. Ismerte Demon Hugsot? Nem. Nem ismerhette. Szépek voltak a kezei. Sajnos már nem él…Az emberről rengeteget elárulnak a kezei. Nem gondolja Luuuiiiii?

- Maga… maga…honnan tudja, hogy hol… - pánik.

A pánik mindig lenyűgöz.
A pupillák hírtelen kitágulnak, aztán váratlanul összehúzódnak. Az artériáidban kétszeres gyorsasággal kezd zubogni a vér. Ettől megszédülsz. Persze az idegrendszered is reagál. A hátgerinced környékén zsibbasztó bizsergést érzel, ami levándorol egészen a fenekedig. Elzsibbad az arcod is, és a szád tájéka elnehezül.

- Honnan tudom, hogy mi? Hogy hol lakik? - kérdezem, befejezve a kissé szaggatott mondatot. - Mondja a felesége nem egy barna hajú, telt csípőjű harmincas nő? Sokáig szokott válogatni. Órákat képes eltölteni vásárlással. Ez idegesítő, nem? Bár vannak a szöszmötölésnek pozitív oldalai is, ha így jobban bele gondolok.

A húr elszakadt.

A falnak dob, és hátulról rám nehezedik. Egész testében remeg.

- Hagyja békén a családomat! Hallja? - beleüvölt a fülembe. - Rohadt szemétláda!

Az arcom a hideg falhoz simul, és én kellemesen megborzongok.

A szemem sarkából látom a kamerát.

Tetszik a műsor?

Biztosan tetszik.

Kurva unalmas lehet a nap huszonnégy órájában a gyogyósokat figyelni, ahogy döglenek az ágyon, néha esznek, néha csak bámulnak maguk elé.

Lui elrugaszkodik tőlem, és durván az ajtóhoz ránt.

- Itt fogsz megdögleni, Malfoy, sosem jutsz ki innen élve! - fröcsög a szájából a nyál.

Feltépi az ajtót, és már a folyosón állunk.

Nem néz rám.

Képtelen rá.

- Tizenhatos ajtó! – kiáltja, és az előttünk lévő zár automatikusan kattan.

Huszonkét lépés.

- Tizenötös ajtó!

Harminchat lépés.

Megállunk. Két ajtónálló őr pillant rám.

Lui elengedi a vállamat.

Sietősen el akar menni.
Köszönés nélkül.

Modortalan.

- Ó és Lui!

A neve hallatára hirtelen megáll. Megfordul.

- Üdvözlöm a lányodat!

Látom, ahogy az arcizmai megfeszülnek. Egészen keskeny csíkká szorítja a száját.
Nem mond semmit.

Menekülj ki a friss levegőre, nyomorult.

És lehetőleg holnap költözz el.

- Na gyerünk! - az egyik őr belém karol, és az egyik fogadó fülkéhez kísér. Golyóálló üvegből van, és teljesen zárt. Az egyik falán lyukak. A fal másik oldalán pedig egy szék. Bevisz a fülkébe, rám zárja az ajtaját. Kívülről tompán, de érthetően lehet hallani a hangját.

- Tizenöt perced van.

Anyám.

Élénk-zöld ruha van rajta.

Tudja, hogy szeretem ezt a színt.

Kevés embernek illik.

De neki igen.

Szeretném megérinteni. De nem lehet.

- Jól nézel ki, Narcissa.

Hiúság.

Önimádat.

Formalitás.

- Szerbusz, Draco.

Ha nem ismerném, azt hinném, hogy mosolyogni próbál. Nem megy neki. Ez is ugyanolyan hideggé teszi, mint minden más, amit tesz, vagy mond.

- Voltál nála? - kérdem.

- Igen, voltam. Nem fog el jönni.

Milyen furcsa?

Mi ez a szemében?

Sajnálat?

- De, elfog.

- Akkor ugyan olyan őrült, mint te.

Anyám.
Három másodpercig sem gyászolta meg Luciust. Vannak dolgok az életben, amiket még ő sem tud megbocsátani. Nem tudom az én temetésemen sírna-e? Valószínűleg igen.

Márvány arc.

Alig lehet érzelmeket leolvasni róla.

Csak most.

- Elhoztam, amit kértél.

Feláll. Kezeivel végigsimítja a gyűrődést a ruháján. Enyhén oldalra billentett fejjel elnéz mellettem.

- Én elutazom, Draco.

Nem válaszolok. Tudom. Nem számít.

Én is felállok. Elmosolyodok. Tudom, hogy vár még valamit.
Ígéretet?
Megnyugtatást?
Minek?

- Szia.

Megfordul és elmegy.
Sípol a jelzőberendezés, nyílik az ajtó.
Szemfüles az itt dolgozó személyzet. Még nem járt le a tizenöt perc.

Visszavisznek a cellámba, és én kedvetlenül lehanyatlok az ágyamra.

Hát nem sokára találkozunk.

Tudom, hogy eljössz.

Nem akarsz, de el fogsz jönni.
Nincs más választásod.

Elsöpörnek az emlékeim.

Az enyém vagy.

Hiányzol.

Következő fejezet