|
3. Fejezet
-Tizenhatos ajtó!
Huszonkét lépés.
- Tizenötös ajtó!
Harminchat lépés.
Mindig pontosan ugyanennyi.
Randevúra megyek.
Molyirtó szag, kutyaszőr a kanapén.
Újabb, terápiának csúfolt színjáték következik.
A doktor izgatott.
Ez új.
Ez jó.
Hegyezgeti a balfasz ceruzáját. Forgatja a párnás, vizenyős ujjai között, közben látom, ahogy remeg az inggallérja.
Még el sem kezdtük.
Már is ideges.
Fél?
Nem kevés munkájába kerülhet a nyugodtat játszani, miközben majdnem összevizeli magát a félelemtől.
Vagy a felajzottságtól?
Sok embert ismerek, akiket felizgat a félelem.
Nem ülök le.
Kicsit oldalra billentem a fejem, és nézem őt.
Azt hiszi, hogy megvet engem.
Azt hiszi, hogy ismer.
Nem, nem! Meg akar ismerni.
A romlottságomat. Az elmémet.
Ismerni akar minden apró részletet abból a ragadós, bűnös, mocskos masszából, ami a lelkemnek nevezhető.
A szennynek édeskés az illata. Húsos, émelyítő, fülledt, mint az orchideáknak.
Csábító.
Kéjes.
Ilyen szaga van a szajháknak.
Meg neki.
Az én édes, zöldszemű szenvedélyemnek.
- Foglaljon helyet, Mr Malfoy!
- Nem vették le a bilincset. Ez így nem túl… komfortos – fintorogva mosolygok.
- A bilincs marad, Mr Malfoy – vágja rá gyorsan.
- Szereti a bilincseket, doki? Szereti, amikor kefélés közben megkötözik? Vagy inkább a partnerét bilincseli oda, az olcsó, büdös kis motelszoba lestrapált ágyához? Sosem tudják eléggé tisztára mosni az ágyneműket az ilyen helyeken. Nem gondolja? Benne maradnak a vér és a sperma nyomok.
- Üljön le – sziszeg a sárga, ritka fogai közül.
- Kérem. - Előzékeny fejmozdulattal biccentek, és leülök.
- Nos, Mr Malfoy. Sokat gondolkodtam az esetén, az elmúlt egy napban.
-…?
- Tudja… nagyon érdekes összefüggéseket találtam a kórtanulmánya alapján. – Hatásszünetet tart. Várja a reakciómat. – Sztereotípiákra bukik, Mr Malfoy?
Most nagyon okosnak tartja magát.
Az ízléstelen öltönyében, az olcsó karórájával.
- Csak egyre, doki. Csak egy sztereotípiára bukom. Felesleges a többes szám. Nem tanítanak az egyetemen retorikát?
- Az elmúlt három évben, London környékén több furcsa eset került feljegyzésre. Mindegyik eset áldozata 22-25 év körüli fiatal, rendkívül megnyerő külsejű férfi volt.
Próbálkozik. Nem engedi magát eltéríteni.
Dicséretes.
- Mindegyik fiatalember hasonló külső jegyeket viselt. Kb. 180 cm magas, vékony testalkatú, fekete hajú, és zöld szemű. Csupán az egyiküknél volt felfedezhető egy eléggé furcsa dolog. Be voltak öntve a szemei, idézem: „… borostyán zöld festékkel.”
Csönd.
Az eddig alvó kuvasz hirtelen felkapja a fejét. Tudjátok, van az úgy, hogy a hirtelen csöndtől felébredünk éjszaka. Nem csak a zaj lehet ilyen hatással.
- Mit gondol erről, Mr Malfoy?
- Biztos, nem voltak eléggé zöldek.
Felugrik a székről, és kezeivel az asztalra támaszkodik.
Szikráznak a szemei.
Szürkék, unalmasak, közönségesek.
- Be fogom bizonyítani, hogy maga, Mr. Malfoy nem beteg. De nem ám! Maga nem más, mint egy sorozatgyilkos, egy perverz disznó! Mindig, mindent pontosan megtervez. Igaz? A mentálisan sérült emberek nem így viselkednek. Maga csak egy közönséges szadista, tele frusztrációval! Zseniálisnak tartja magát? Mindenhatónak? Netalán művésznek? Hát nem az! Gyilkos, semmi más. – Kirántja az asztal egyik fiókját. – Mutassak képeket? Van egy pár! Akarja látni őket? Villamosszékre juttatom.
Nevetnem kell.
- Én nem öltem meg senkit.
Ehelyett elmosolyodok.
Megforgatom a fejemet.
Roppan a vállam.
Átkozottul kényelmetlen az ágyam.
- Nem. – Az öreg arca üressé válik. Révetegen néz maga elé. – Valóban nem. Maga nem ölt meg senkit. Az áldozatok saját magukat hajszolták az öngyilkosságba.
- Miért nevezi őket áldozatoknak, doki? Miért nem nevezi őket annak, akik voltak? Gyönyörű férfiaknak.
Hm. Persze te nehezen tudod elképzelni a helyzetet.
Középszerűség.
Pitiáner gondolkodásmód.
Sekélyesség.
Provokál az értelmi kiszolgáltatottsága.
A legszebb az egészben, hogy az emberek többsége egyszerűen nem lát át a nyilvánvalón.
Néznek, de nem látnak.
Beszélnek, de nem mondanak semmit.
Fognak, de nem érintenek.
Egy egyszerű példa. Lui észre sem vette, hogy valójában csupa általánosságot mondtam neki a családjáról. Ezek a dolgok szinte mindenkire vonatkoztathatóak. Kivéve persze a parfümjét. Jó az orrom, és ismerem a márkákat. Ezt a fajtát csak egy helyen lehet megkapni Londonnak ezen a tájékán. Eaton Place. Sokszor voltam ott.
Szeretem megfigyelni az embereket.
Szeretek játszani.
Ez a vén, löttyedt seggű pojáca az egész életét úgy élte át, hogy egyetlen egyszer sem történt vele semmi izgalmas.
A félrekefélést nem számítom.
Remeg a kéjtől, hogy valami titkosat tehet. Valóban. Valamit, ami csak az ő titka.
Milyen átlátszó.
Milyen ócska.
A doki visszaül.
- Tegnap itt járt az édesanyja. Hozott magának egy kis csomagot. Átvizsgáltuk. Ártalmatlan. Ha itt befejeztük, elviheti.
Megcsörren a telefon.
Felveszi.
Elkerekedik a szeme.
- Mondják meg, hogy jövök. – Idegesen lecsapja a kagylót. Rám néz. – Igencsak népszerű lett, mostanság, Mr. Malfoy.
Köpi a szavakat.
- Most mennem kell. Látogatója érkezett. De előbb én beszélnék vele. A személyzet visszakíséri a cellájába, Mr. Malfoy.
Elindul a kijárathoz. Siet… Megértem.
- Igaz is, doktor! Ha nem találkoznánk többé, szeretném, ha tudná, hogy igazán értékes időtöltésnek tartottam a társaságát. Manapság ritka az ilyen tapasztalat. Remélem, kölcsönös volt. Doktor?
********
Micsoda egy alak? Kiráz a hideg, attól a felsőbbrendű hozzáállásától. Mintha legalábbis valami grófi család utolsó sarja lenne. Na, de nekem aztán játszhatod az arisztokratát. Láttam én már ilyet. Ismerem a fajtádat. Parazita.
Rácsuktam az ajtót.
Na, meg most még ez is. Valami állítólagos nemzetközi, biztonsági szervezet vezetője van itt, és pont erről az aberrált, piperkőc majomról akar beszélni. Nem tetszik ez az egész.
A könyvtárszoba felé veszem az irányt. Benyitok.
- Jó napot, Mr… e… ö… mit is mondott, honnan jött?
- Nem mondtam semmit…
Uram Isten! Egy pillanatra elakad a lélegzetem… Ez egyszerűen nem lehet igaz.
Hát véletlen, az meg semmiként. Felém fordult, és tessék. Itt áll előttem. Maga a sztereotípia. Első szám, első személyben. Kétségtelenül, visszavonhatatlanul, kifogástalanul.
Csak bámulok rá, és nem tudok kinyögni egy árva szót sem.
Mi ez? Valami beteges valóság show? Azt hiszem, Mr. Malfoynak igaza volt egy-két apróság tekintetében. Azok a szemek tényleg nem voltak elég zöldek…
- Tulajdonképpen, mint magánszemély jöttem el Önhöz, doktor úr.
-… Braun. Dr Braun. – Kissé kiszáradt a szám. Mély levegőt veszek. Gondolkodjunk. Ebből még akármi is kisülhet. Nem mész sehová madárka, amíg szépen ki nem szedek belőled mindent, amit tudni akarok. – Foglaljon helyet Mr…
- Elnézést, – legyint – a nevem, Harry Potter.
Derűsen elmosolyodik, és kezet nyújt. Mikor megszorítom a tenyerét, egy pillanatra olyan érzésem támad, mintha ezt az egészet egyszer már átéltem volna. Finom vonalú arc, sebezhetőség, és még valami, amit nem tudok megmagyarázni.
- És köszönöm. – Leül és átsuhan a tekintetén egy árnyalatnyi aggodalom. – Biztosan tudni szeretné, miért vagyok itt. Van egy betegük. Draco Malfoy. Róla szeretnék beszélni. Illetve, igaz, hogy semmi kedvem hozzá, de találkoznom sem ártana vele.
- Miért érdeklődik Mr. Malfoy iránt? Talán a rokona, barátja? Vagy esetleg, valami… közelebbi kötődés?
- Iskolatársak voltunk – válaszol. Elfordítja a fejét, és az ablak irányába néz. – De nem azért jöttem, hogy a múltról csevegjünk. Valamit tudniuk kell.
- Csupa fül vagyok. – Leülök, és keresztbe rakom a lábamat.
- Maguk itt mind életveszélyben vannak, amíg Malfoy itt van. Fogalmuk sincs mire képes ez az ember.
- Egy pszichopatának álcázott gyilkos. Tisztában vagyok vele.
- Nem érti. – Hosszan felsóhajt. – Meg fognak halni.
- Ugyan, kedves Mr. Potter. – Szívélyesen rávigyorgok. – Azért, találkoztam én már néhány nehézfiúval. Mindegyik nagyon sokra tartotta a maga zsenialitását. Valójában ezek az emberek csak kisstílű antiszociális alakok, akiknek hiányzott a gyerekszobája, vagy rajtakapták anyucit egy idegen bácsival a konyhaasztalon. Rács alatt van. Szigorú őrizet alatt.
- Rács? Őrizet? Malfoy számára nem létezik sem rács, sem őrizet.
- Tényleg? – Jó kedvem van. Felállok, és a fiatalember széke mögé sétálok. Zsebre dogom a kezeimet, és közel hajolok hozzá. – Akkor magyarázza meg nekem, Mr Potter! Miért van még mindig itt, ez az ember, akit nem tarthatnak vissza sem falak, sem rácsok?
- Azért van itt, mert Ő akar itt lenni…
Jeges fuvallatot érzek.
- Uram, kérem higgyen nekem! Azért van itt, mert biztonságban érzi magát. A… hogy is magyarázzam el, a… mi szervezetünk a nyomában van, és ha csak úgy kisétálna innen, hamar elfognák. Van valami terve, ez biztos. Malfoy nagyon okos.
- Ha tényleg olyan okos sosem kapták volna el szexuális bűncselekmények elkövetőjeként. – Szándékosan mondom az utolsó mondatot. Megmagyarázhatatlan vágyat érzek, hogy lássam, ahogy Mr. Potter elpirul. Igen, most lehunyja a szemét, és enyhe bőrpír jelenik meg az arcán.
- Ez most mind nem fontos.
- Nagyon is fontos, Mr. Potter.
- Értse meg, Draco Malfoy veszélyes. Mindig eléri, amit akar.
- Csak nem személyes tapasztalat alapján állítja ezt, fiatalember? Ugye tudja, hogy minden áldozata ugyanúgy nézett ki, mint maga. Majdnem úgy… persze, hogy tudja. Maga a rögeszméje, igaz? Miért jött ide?
Látom, ahogy enyhén szétnyitja az ajkait. A mellkasa gyorsabban emelkedik és süllyed. Érdekes fiú. Hm.
- Hallott már a Stockholm-szindrómáról, Mr Potter?
A vendégem csinos arcán erős indulat jelenik meg. Éles pillantással a szemembe néz. Olyan érzésem támad, minta két kéz a nyakamra tapadna. A szobában valahol nyitva lehet egy ablak, mert kísértetiesen felerősödik a légáramlat. Levegőért kapkodom. A szorítás erősödik. Furcsa fehér szikrák táncolnak a szemem előtt.
Aztán váratlanul az egész abbamarad. Jézusom. Meg kell látogatnom a kardiológusomat. Úgy látszik tényleg öregszem.
- Hagyjon engem békén. Vezessen oda hozzá. Beszélnem kell vele, a maguk érdekében.
- Sajnálom, fiatalember, de amit kér, az lehetetlen. Ezen a héten már volt Mr. Malfoynak látogatója. Azon kívül, nem hiszem, hogy jó ötlet lenne, ha szemtől szembe találkozna az ő… hogy is nevezzem… emocionális megkísértőjével.
Potter a mondat második felét, mintha nem is hallotta volna. Felugrik.
- Hogy mondta? Ki volt nála?
- Az édesanyja látogatta meg, de…
- Narcissa? Hozott neki valamit?
Most már tényleg kezd idegesíteni ez a tudálékos szépfiú.
- Igen, de teljesen ártalmatlan dolgot…
- Mit? Mit hozott? Ne bámuljon már rám, hanem mondja!
- Fiatalember, ez a viselkedés teljességgel…
- Válaszoljon, Az Istenét!
- Egy… - értetetlenül rázom a fejem – csak egy fényképet.
- Hol van az a fénykép?
- A… a dolgozószobámba hagytam, amikor eljöttem. Ép Mr. Malfoy terápiás kezelése folyt, és akkor akartam oda adni neki, de közben jött maga, és…
- Maga egyedül hagyta Malfoyt egy zsupszkulccsal. Gratulálok.
- Ugyan már! – Felkacagok. – Meg volt bilincselve, és… és rázártam az ajtót… mi az a zsupszkulcs?
Tenyerébe temette az arcát.
- Mutassa meg a szobát – szólt nyugodt hangon. – Kérem.
- Megmondtam, hogy nem találkozhatnak!
- Ne vicceljen, doktor. Ő már nincs itt. De, hagyott nekem üzenetet. Ebben biztos vagyok.
Fogalmam sincs, miért engedelmeskedem, de odavezetem a zárt szobához. Kinyitom az ajtót, és a lábam a földbe gyökerezik. A szoba üres. Ez önmagában nem jelent semmit, hiszen közben az egyik ápoló visszakísérhette a cellájába.
De valahogy tudom, hogy ez nem így van.
Ami ezek után történik, az ennél is furcsább.
Az asztaltól úgy egy méternyi távolságra halványzöld csíkok jelennek meg, és betűket formáznak.
Mintha valaki egy varázspálcával írta volna oda:
-
„Hiányoztál, Potter!
Illik neked a vörös…
Hamarosan találkozunk, addig is óvd magad… nekem.
HD”.
Tudom, hogy nem szedek semmilyen hallucinogén gyógyszert. Lehet, hogy valaki megmérgezett?
Mr. Potter csalódottan néz rám. Megcsóválja a fejét, és a zsebébe nyúl.
- Igazság szerint most újra törölnöm kellene az emlékezetét. De nem teszem. Akkor semmi esélye sem lenne Malfoy ellen. Márpedig szüksége lesz rá. Nekem elhiheti.
Aztán, elegáns mozdulattal előhúz egy közönséges zsebórát, és miután felpattintja a fedelét, ennyit szól:
- Örültem, Mr Braun.
Végül eltűnik. A dolgozószobám közepéről.
- Szükségem lesz a… törölni az emlékezetem? És… és mi az, hogy újra?
Szédülök.
Réveteg lépésekkel az íróasztalomhoz botorkálok.
A fiókom.
Placebo, seduxen.
Valami bajom van.
Ez nem igaz.
Ez csak a képzeletem.
De hát itt volt?
Holnap beszélnem kell valakivel.
A kutyám felkapja a fejét.
Hideg van.
Miért van itt ilyen átkozottul hideg?
Következő fejezet
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
