Már az ötödik utcát járom.

A nihil neonreklámok birodalma.

Kaotikus láz.

Izgatottság, keveredve valamiféle poshadt szentimentalizmussal.

A XXI. század bohém kultúrája.

Abszurd.

Egy félreeső klub fényarzenálja világít a képembe.

Mennyi jól megfogamzott életcél fulladhat egy ilyen helyen kudarcba?

Az ártatlanság ma már luxus.

Túl veszélyes.

A romlott gondolatok ezzel ellentétben mindig gyors születésűek.
Beidegződnek, mint a rossz sejt, a test eldugott bugyraiba.
Csak kivárnak.
Nem tesznek semmit, mindössze készülnek a pillanatra, amíg eljön a feladat órája.

Hát nem csodálatos?

Tetszik ez a hely.

Megnyugtat a tudatlansága.

Szórakozóhelynek nevezik az ilyeneket erre felé.

Én úgy hívom: vadászterület.

Az ajtónálló fazon két pofára kérődzik, mint egy természetes környezetében élő ökör.
Lustán, és terebélyesen.
Ahogy egy kidobó emberhez illik.
Rendíthetetlenül hiszi, hogy ő az, aki választ.
Az meg sem fordul a simára csiszolt, elnémított agyában, hogy aki ide jött, az egyszer már választott.

És ez így van jól.

Mi lenne velem, ha mindenki ugyanúgy látná a világot, mint én?

Tápláléklánc.

Kivárom a soromat, mint egy jól nevelt kisiskolás, aztán amikor rám kerül a sor, szelíden félre fújom a hajtincseimet az arcomból.

A barátunk biccent.

Típusokat válogat.

Nem akarom tudni, hogy mit gondol, amikor rám néz.

Hozzám hasonló nem igazán fordul meg errefelé, ezért beenged.

A club helyisége szolidan kopott.
Tobzódik benne a feledni akarás, és a bűntudat álszent keveréke, emberi alakokat öltve.

Cikázó fények, vonagló testek.

Egy pillanatra megszédít.

A pult felé megyek.

- Egy dupla konyakot!

Hideg közöny.

Pillanatok alatt megkapom az italomat.

Néhányan elég jól szórakoznak, de engem nem érdekel.
Nézem őket, és élvezem a torkomon lecsorduló, butító folyadékot.

Azon tűnődök, milyen lehet gondtalanul belesimulni a jól megérdemelt ölelésbe.

Számít-e, ha a megcsömörlött, békehagyott lelked nem boncolgatni akarják, nem értékelni és megmagyarázni, hogy nem bizonygatják: azért csak van valami maradék emberi benned?
Hanem csak úgy átölelnek, és azt mondják: hallgass.

Csönd.

Merlin találmánya.

Ritka, és értékes.

Nem sokáig élvezhetem.

A stroboszkóp füstcsíkokat megvilágító villanásai között, egy kíváncsi szempár átható súlyát érzem magamon.

Nem kell a fejébe hatolnom, hogy tudjam, mit akar.

Émelyítő, sűrű plazma vesz körül.

Mocsárhoz hasonló.

Álmodtál már olyat, hogy üldöz valaki, és te rettenetesen félsz?
A torkod összeszorul, a lábaid elnehezednek, és te képtelen vagy futni.
Mint egy lassított felvétel. Az agyad kiadja a parancsot, de a végtagjaid nem engedelmeskednek. Habos, keserű nyál gyűlik a szádban, lassan felemésztve minden fiktív lehetőséget a levegővételhez.

Rángatózol.

Betelít a könyörtelen, karbit szagú tér.

Késleltetettek a reakcióid.

A hátadban borzongás.

A szád teli van sárral. Fuldoklasz…

Rá nézek.

Bámul, és félreértetetlenül megnyalja az ajkait.

Ne…

Láttatok már legyet beledögleni egy pohár tejbe?
Először csak kerülgeti, próbálgatja, hogyan kerülhet a közelébe. Sejti, hogy veszélyes, hiszen magas, és síkos a pohár fala.
De annyira csábító.
Olyan magányosan áll az asztalon.
Egyedül, felügyelet nélkül.
A légy kárhozatra van ítélve. Nincs önuralma.
Csak ösztönei.
Állatias, nyers, gátlástalan.

- Szia! Nem innál valamit? Átkozottul meleg van itt ma. – Szűk pólóján keresztül kirajzolódnak az izmai. Hivalkodó. Provokatív pillantásával egy kicsit beszennyez. Mosolyogni próbál. Zavartan.

Menekülj!

- Egy konyakot. Kösz.

A légy feltesz mindent egy lapra. A pohár peremére száll.

- Nem láttalak még erre felé. Egyedül vagy? – A fülét babrálja. Ide-oda siklik a tekintete. Ajkain enyhe mosoly.

- Nem. De akire várok, az nem fog eljönni – válaszolom.

- Szerencsés fickó lehet. – Ideges kacagás. Játszik a testével. Szórakozottan belekortyol az italába, és gyerekes grimasszal közelebb hajol hozzám. – Nem tudja, hogy mit veszít.

Elmém legmélyén haloványan érzem a lüktetést.
Dühít az elfojtott vágy, hogy kimondjam: takarodj innen, nem látod, hogy mit csinálsz?
Menj el, fuss, amíg teheted!

Nem a megfelelő szemek.
Nem a megfelelő ajkak…

- Hol laksz? – A mosolyom nem túl kedves, inkább gúnyos. De ő nem veszi észre. Beletúr a hajába, és a fejével int.

- Mit számít? Van itt néhány hely, ahol beszélgethetnénk. Tiszta és rendes.

A légy megkapaszkodik a pohár peremén, de a tej illata jobban vonzza, mint bármi, amit eddig érzett. Fülledt, posványos erő húzza a mélybe. Nem akar ellen állni.
Belefeledkezik a töretlen romantikának hitt sokszor használt, lerágott cafrangba.

Elrugaszkodik a pohár peremétől.

Alá merül…

- Gyere – szól, és végigsimít a karomon. A fókuszálatlan szemekben köd gomolyog.

Vágy.

Tehetetlenül piheg.

Megérintem az arcát, és lustán elmosolyodom:

- Mi a neved?

Gyermeteg csodálkozással néz rám. Naiv, a maga elfuserált lényében.

Nem lehet több 18-19 évesnél. Sötétbarna haj, barna szemek.
Vékony aranylánc csüng a nyakában, egy kereszttel.

- Mit szeretnél? Mi legyen a nevem?

Egy ringyó romlottságával ejti ki a szavakat.
Azt akarja, hogy megalázzam.
Azt akarja, hogy ez után az este után képtelen legyen a tükörbe nézni, és felismerni önmagát.
Megteszem neki.
Érted.

A légy mindkét szárnyát belepi a tej. Még iszik belőle, még elhiszi, hogy elérte, amit akar.
Ízlelgeti, élvez, átadja magát a mámorító élvezetnek.

- Harry. Legyen a neved Harry.

Ahogy kimondom a neved, betakar a sötét, masszív gyönyör.

Hullámzik, szétszed, és újra összerak.

Forróság tölti meg a számat.
Odaadod magad nekem újra, és újra. Feltételek nélkül. Nem sikítasz, nem vergődsz.

Nem könyörögsz.

Szeretlek nézni, ahogy védtelenül belesétálsz a csapdámba. Még nem tudod mi fog történni, és én megmártózom benned. Hideg számítással figyelem a rezzenéseidet.

… Nem azok a szemek…

- És neked mi a neved?

Oda nem illő élességgel ér el a hang. Nincs benne semmi otthonos.
Idegen.

…Hallgass…

Az ujjait az inggallérom alá csúztatja, és hideg, pillangó érintéssel végig húzza a kulcscsontomig.

- Tom.

- Gyere, Tom! – Kihúz a bárpulttól, majd enyhén támolyogva a lépcsőhöz irányít.

- Most még elmehetsz – hallom a saját számból a tompa mondat. Hazudok.

Kacéran nevet. Húz maga után.

Egy szobában állunk.

Fojtogató, édes illatot érzek.
Penetráns húgy szag, a szex fülledt illatával fűszerezve.
Megfogom a csuklóját, és a középső ujját a számba veszem.
Enyhén sós, idegen az íze. Hűsít.
Magamhoz húzom, és könyörtelenül belemarok a vállába. Felnyög.

…Nem az a hang…

- Gyere! - A szavai erőtlenek, halkan suttog.

A távolból még elérnek a fülemig a külső zajok. A világ dolgozik. Létező.
Képtelen leállni.

Ez fáj.

- Mond ki, hogy mit akarsz, Harry! Mit szeretnél, mit tegyek veled?

Az arcát pír borítja. Nehezen emeli föl a tekintetét.

A légy eleget ivott, és jóllakottságában először gondol arra, hogy indulni kell. Megrázza a szárnyait, hogy felrepüljön. De ekkor rádöbben, hogy nincs tovább. Kétségbeesett vergődésbe kezd, körbe-körbe forog a tejben, és minden egyes mozdulatával mélyebbre kerül.

Fuldoklik.

Már nem lát semmit.

A légynek nincs hangja. Nem tud segítségért kiabálni.
És amúgy sem segítene itt neki senki.

- Azt akarom, hogy ezt előtte idd meg! – A nadrágzsebembe nyúlok, és kihúzok egy apró fiolát.

Megdöbben.

- Mi ez?

A füléhez hajolok, hogy belesuttoghassam:

- Bájital.

Zavar.

Nem tudja, mit mondjon. Azt hiszi, hogy viccelek. Aztán a szemembe néz, és már tudja a választ.

Az agya kezd kitisztulni.

Valami nincs rendjén.

- Nem akarom. Nem kell drog!

Eltolja a kezem, és a nyakam köré kulcsolja a karjait.
Meg akar csókolni, de én nem engedem.
Belemarkolok a hajába, és egy durva rántással az ágyra dobom. Rátérdelek a mellkasára.
Az iszonyat, ami az arcán tükröződik, csúf grimaszba torkol.

- Engedj el! Te nem vagy normális? Hagyjál!

Az ajtóból látom magamat, ahogy erőszakkal beléöntöm a főzetet.

Mintha hárman lennénk.

Én, Draco, és majdnem Harry.

Nem marad így sokáig.

Görcsösen köhög.

Elengedem.

Leesik az ágyról, és olyan távolra csúszik tőlem, amennyire lehet.

Fejét a tenyerébe rejti.

Még egy másodperc.

Gyönyörű vagy. Tökéletes.

Megpróbálsz felállni, de a lábaid annyira remegnek, hogy térdre esel.

- Mit csináltál velem? – suttogod.

Harry.

- Megmutassam? – a hangom rekedt. Közelebb lépek hozzád, te megrándulsz. Ilyennek szeretlek a legjobban. Cseresznyeszínű, enyhén duzzadt ajkak. Egész testedben reszketsz. - Nem bántalak, ne félj!

A falon függő tükörhöz fordítalak, és mögéd állok.

Azt akarom, hogy egész pompádban lásd magad!

Átkulcsolom a derekad, és nyelvemmel a nyakad vonalát követve ízlelem a bőröd.
Ezt az illatot nem lehet összetéveszteni senkiével. A tapintásod beteges gondolatokat ébreszt bennem. Hamisan, félig lehajtott arccal feltekintek a tükörképünkre.

- Most már kezdhetjük!

Következő fejezet