Játszótér.

Az a fajta, ahol a festék le van kopva a hintákról, és ahol az anyukák fáradt, beletörődött arccal konstatálják gyermekük kiugró jókedvét.

Hányszor képzeltem el magam gyermekkoromban ilyen egyszerű, hétköznapi közegben?
Röhejes.
Miért van az, hogy gyerekként az átlagos, formális dolgokat olyan vonzónak találjuk?
Miért van az, hogy megihlet emlékedből egy rágógumi íze, és emlékezel rá éveken keresztül, míg a valóság, amiben küszködtél, a homály és az enyészet áldozata lesz?

A különbejáratú madárijesztőm a játszótér túlsófeléről integet. Valójában nincs ott.
De én érzem a szagát. Látom a fogait.
Mikor először jelent meg nekem egy kisfiú képében, azt hittem, hogy megőrültem.
Karbid szaga van.

Mikor gyerek voltam, anyám gyakran bejárt a muglik közé, valami kitaszított boszorkához. Állítólag száműzték a nőt, mert tiltott szerelmi bájitalt alkalmazott az egyik ügyfelén.
A lényeg, hogy időnként engem is magával vitt. Nem szerette, ha apámmal egyedül maradtam otthon.
Ma már tudom miért.

A boszorka, London külvárosában lakott, mindenféle csürhe, szajha, pitiáner bűnöző megtalálható volt azon részen. Mivel a boszorka nem szerette a gyerekeket, én vagy a szomszéd szobában, vagy az udvaron játszottam, amíg arra vártam, hogy anyám végezzen. Az udvar mellett valami építkezés folyt. Volt ott több gyerek is. Az építőmunkások nem győzték őket elzavarni onnan. Karbidot loptak, hogy aztán vízbe dobják. A karbid sistergett, összevissza futkosott a víz felszínén. Fura szaga volt. Én meg csak azon tűnődtem, hogy hogyan viselkedhet ez az anyag, ha valakinek a gyomrába kerül.

A madárijesztőm vigyorog. Látom a fogait.
Szédülök. Zúg a fejem. Olyan, mintha egy méhkaptár mellett állnék.
Ezernyi méh döngicsél az agyamban.
Mit akarsz?
A mutatóujját a szája elé teszi, mintha csöndre intene…

-Ó, Uram! Kérem, megtenné nekem, hogy figyel Johaelre, amíg a húgát leszedem a mászókáról?

Beletelik néhány másodpercbe, mire felfogom, hogy hozzám szól a testes, ízléstelenül és elnagyoltan kisminkelt nő.

- Természetesen, Hölgyem.

A nő pufók, vörös arca elégedett mosolyra húzódik. A kezemet egy babakocsi tolórúdjához irányítja, aztán elmegy. Felnézek a gyerekkocsiról, szememmel a madárijesztőt keresem.
Eltűnt. A játszótér túlsó felét bekerítő rács mögötti hely most üres.
A nő pár perc alatt visszatér, és én elindulok, mert a tüdőm levegőért kiállt, mert megfulladok, mert büdös van.

Pár sarokkal arrébb belépek egy illatszerboltba. El kell nyomnom ezt a szagot. Felfordul tőle a gyomrom. A pultnál mint a múltkor, ugyanebben az időben, ez a madárcsontú, sápadt szőkeség mosolyog rám. Összekulcsolja a kezeit maga előtt. Előre-hátra hintázik a sarkán.

- Szia! Segíthetek?

- Attól függ, miben?

- Ó! – Elvörösödik, és lesüti a szemét.

Érdekes reakciókat váltok ki emberekből. Ez a hülye picsa most lát életében másodszor, és mégis azt hiszi, hogy feleségül fogom venni. Egy jó szexért, és az extázis hevületében elsuttogott „szeretlek”-ért cserébe mindenre képes.
Ha tudná, miért mentem fel a lakására, valószínűleg összeokádná magát.

- Mikor végzel? – kérdem kedvesen.
- Félóra múlva zárok.
- Az jó!

Leülök az egyik székre a bolt sarkában, és az ezt követő félórát azzal töltöm, hogy zavarba ejtően bámulom, miközben ő kiszolgálja a vevőit. Végig mosolyog, hol elvörösödik, hol csak a haját babrálja. Néha felém néz. Nem lehetett túl sok férfivel dolga, ha az az érzékenynek és romantikusnak egyáltalán nem mondható tizenöt perces durva kefélés ennyire helyben hagyta.

Kint sötétedik.
Megvárom, amíg összeszedi a cuccait, aztán elindulunk.

Egy saroknyira lakik. Gyalog is alig félóra.

Útközben egyfolytában locsog, valami ostoba barátnőjéről, akit meg kellene ismernem, hogy otthagyta a pasija, a felét sem értem. Nem érdekel. Hallgatok, néha ránézek. Azt hiszi, figyelek.
A ház előtt magamhoz húzom, és megcsókolom. Hideg a szája a sok fecsegéstől.
Akár még idegesíthetne is, de túlságosan izgatott vagyok.
Felmegyünk, és én levetem magam a kanapéjára.
A függönyök el vannak húzva. Kinézek az ablakon, majd kilépek az erkélyre. Egy pillanatra elbódít a meleg nyári éjszaka fülledt levegője. Körbefordulok, és átkukkantok a szomszéd ablakra. Milyen sokáig elmaradnak ilyenkor az emberek otthonról? Nincs is jobb egy szombat esti sörözésnél.

Visszamegyek a szobába. A lány a konyhába megy, de közben az üzenetrögzítőjét hallgatja. Bámulatosak ezek a mugli cuccok. A lány másodállásban takarítást vállal, és a megrendelői sorra kérik le az időpontokat telefonon.

- Marta? Szia itt Mark, ha tudsz, akkor hétfőn hét után gyere, mert addig vendégeim lesznek. Köszi.
Sípolás.
- Szia, Marta! Jaj, te figyu, a múltkor ott hagytam az asztalomon egy céges papírt. Nem találom. Nem emlékszel, hová tetted? Hívj vissza!
Sípolás.
- Halló, öö..Marta, ha otthon vagy, vedd fel!… Na jó, mindegy. Csak szólni akartam, hogy nemsokára elköltözöm. Tudod a munkám, meg minden. Úgyhogy többé nem lesz szükség a szolgálataidra. Kifizetem, amivel még tartozom. A kulcsomat majd hozd be, mondjuk este 9 után. Oké?
Sípolás.
- Önnek nincs több üzenete.

Imádom a hangodat. Megborzongom tőle, valahányszor hallom.
A lány bejön a konyhából. Kezében egy üveg lehűtött pezsgő.
Kacéran mosolyog.

- Mondd csak, az ügyfeleid miféle szolgáltatásokat szoktak még kérni, takarításon kívül?
A keze után nyúlok, kiveszem belőle az üveget, és az asztalra rakom. Behúzom a derekánál fogva az ölembe.

- Ne butáskodj! Féltékeny vagy? – Felkacag.

- Csak féltelek. Annyi őrült szaladgál az utcákon manapság. Sosem tudhatod, kiben mi lakozik – suttogom a fülébe.

Megborzong, és ajkaival a számra tapad.

Kár érte. Egészen jó szerető is lehetett volna belőle. Csak egy kis időráfordítás kérdése az egész. A kezemet a nyakára kulcsolom, és erősen magamhoz húzom. A vékony blúz alatt érzem a bőrét. Kezd felhevülni, megadóan simul az ölelésembe. Nem hunyom be a szemem amíg csókolom. Elnézek a szőke fürtök mellett, és látom a madárijesztő mosolygós arcát.

Véresek a fogai. Engem néz.

A lány a hátamat simogatja, betelíti arcomat az apró, kapkodó csókjaival. Borzongás fut át a bőrén, mikor enyhén megharapom az alsóajkát.
Aztán a pezsgősüvegért nyúlok. A hideg, párás felületen egy pillanatra megcsúszik a kezem. De aztán erősebben markolom, és mire Marta szemei felnyílnak, és furcsán a falon játszó árnyékra néz, én lecsapok...
Az ölelés enyhül, a karjai lecsúsznak a vállamról.

Hátra hanyatlik.
Megtartom, látni akarom a szemeit. Üresek. Valamiért panaszosnak tűnnek. A szája nyitva maradt, mintha még mindig csókolna.
Lecsúsztatom a földre, és felállok.
Meg kellene igazítani a ruháját.
Megérdemli, hogy szépen találják meg. De képtelen vagyok hozzá érni.

Egy embert sokféleképpen el lehet érni.
Fenyegetéssel, megfélemlítéssel, pénzzel, aljas zsarolással.

A legtökéletesebb módszer azonban a kényszer, amibe önként belelépsz.
Azt hiszed nincs más választásod.
Tévedés.
Választás mindig van, de néhány embernek az a sorsa, hogy másoktól függjön.

A konyhába megyek, és a kulcsos szekrényből kiveszem a megfelelőt.
Sietek, ne félj.
Egy perc múlva az ajtód előtt állok.
A lépcsőház csendes.
Megfordítom a kulcsot a zárban, és belépek.
A lakásban sötét van, mint mindig. Egy szoba és egy fürdő. Sosem voltak túlzott igényeid, Potter. Egyszerű, semmi felesleges.

Az íróasztalodon teljes a káosz. Ó, ide tényleg el kellett Marta ügyes keze. Az egyik cetli felkelti az érdeklődésemet.
Hát ez meg micsoda, Potter?
A papírlap keltezése a mai nap. Roxforti pecsét. Mit csináltál Roxfortban, Harry?

Éles fájdalmat érzek a mellkasomban. Az üzenetrögzítőre rámondott mondat. Elköltözöm. Roxfort. Mi ez?...

Hisztérikus nevetésbe török ki.
Jobban megnézem a papírlapot, és most már azt is látom, ami első pillantásra elkerülte a figyelmemet.

Harry, kicsi naiv Harry.

Piton mégiscsak elérte amit akart?

Következő fejezet