Egy kerítéssel körbezárt széles udvaron állok.
Bizsergést érzek a markomban.
Fogok valamit.
Olyan, mintha mozogna, és ez elborzaszt. Valahogy mégsem nézem meg, hogy mi az.
Körbefordulok, és látom, hogy nem vagyok egyedül.
Gyerekek vesznek körül.
Az idősebbek a hatalmas ház lépcsőjén ülnek. Kártyáznak. Néhányan egy kupacban a fal alatt beszélgetnek, a kisebbek futkároznak. Nagyon sokan vannak. Felerősödik a szél. Felkapja a lehullott leveleket, és mint egy kürtő, körbe-körbe kergeti a levegőben. Ez láthatóan egyiküket sem zavarja. Mintha észre sem vennék. Ami ennél is jobban zavar, az az, hogy engem sem vesznek észre.
El kell innen mennem. Mindenütt drótkerítés. Kívül, az egyik oldalon valami építkezés folyik. Hallom a kalapácsok ütemes csapkodását. A másik oldalon út vezet. Hirtelen nem tudom, mit találok itt olyan rémisztőnek, aztán belém hasít. Minden olyan szürke. Az autók. Egy-két kocsit látok mindössze, de azok nagyon régi típusúak.
Előttem ott a kapu. Hatalmas, régi típusú, boltíves. De be van zárva.
Nem tudom honnan, de tudom, hogy nem mehetek ki rajta.
Aztán megérzem a szagot. Tudom, hogy a kezemből árad. Az a valami egyre zsugorodik a kezemben. Lenézek.
Egy páréves kisfiú néz velem szembe.
A tenyere túl keskeny, az ujjai irreálisan hosszúak, és természetellenesen mozognak.
Mosolyog, de a mosolya nem boldog, vagy kedves. Kicsi hegyes fogai vannak. Mintha valaki akarattal lereszelte volna őket.
Ki akarom húzni a kezem a kezéből, ő meg egyre szorosabban kapaszkodik belém.

Dermesztő hideg van.
Hogy nem fáznak meg ezek a kölykök ebben a rohadt hidegben? Egyikükön sincs kabát.

Hirtelen abbahagyja a vigyorgást, és hatalmasra tátja a száját.

Mintha egy hatalmas ó betűt készülne formázni. Az ajkai megnyúlnak.
A hang, amit kiad, teljesen ismeretlen a fülemnek. Idegen.
Hirtelen elenged, és szaggatott mozgással pár lépést hátrál.
Ujját az ajkához emeli, kuncogni kezd… Madárijesztő.
Mit akarsz tőlem?


Június 11. Vasárnap.
Hajnali 04:40.

Mikor végre ki tudom nyitni a szemem, az egész testem csupa víz. Pár perc eltelik, míg tudatosul bennem, hol vagyok. Felülök az ágyon, és összeszorítom a szememet.
Az ágyam mellett egy üres konyakosüveg árválkodik. Belerúgok, és a falhoz csapódó üveg zaja valahogy megnyugtat.
Kinyitom az ablakot.
Megfulladok, undorító hányinger kúszik a gyomromból a torkom felé, és a szám megtelik keserű, maró nyállal.
Az agyamba bevillanó emlékképek sorra ugyanazt mutatják. Azt a rohadt udvart.
Egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből.
Ez volt az a hely, ahová anyám mindig magával hurcolt. Ott lakott az az idős boszorka. Én élőben sokkal kopottabb házra emlékszem, és nem volt az udvaron rajtam kívül más gyerek. Az a nő nem szerette a gyerekeket. Anyám mondta, hogy jobb, ha nem megyek a közelébe. Nem volt drótkerítés. És nem volt kapu sem. De a ház és az udvar ugyanaz, abban biztos vagyok.

Nincs maradásom.
Fogom az ingem, és kilépek az ajtón. A portán ledobok pár fontot, és anélkül, hogy bevárnám az éppen a vécét lehúzó portást, otthagyok mindent.

Órákig járom az utcákat. Az éjszakai élet ilyenkor már lankad. Vasárnap van. Alig botlok bele pár emberbe. Mind a földet bámulva siet el mellettem. Nem tudom, miért szeretném, hogy rám nézzenek. Értéktelenek.

„És neked mi a neved?”

„Tom.”

„Gyere, Tom!”

Megállok egy kirakat előtt. A belső világítás enyhe lilás árnyalata rátelepszik a környezetére. Minden odabiggyesztett áru színét másmilyenné teszi. Olyan mintha minden kék lenne. Pedig valójában nem az. Mire jó az ember szeme, ha nem azt látja vele, ami valójában az orra előtt van?

„Az ajtóból látom magamat, ahogy erőszakkal beleöntöm a főzetet.

Mintha hárman lennénk.”

A kirakat üvege visszatükrözi az arcomat. Nem vettem észre, hogy mikor fogytam le ennyire.
A szemem alatt hatalmas sötét folt éktelenkedik. Az ajkaim sápadtak, szinte fehérek. Ki vannak száradva. Mint akinek belső láza van.

„Csak egyre, doki. Csak egy sztereotípiára bukom. Felesleges a többes szám.”

Hátat fordítok a kirakatnak, és erőtlenül lecsúszok a betonra. Fáj a fejem, zúg, őrjítően nagy a zaj.

„Sohasem lesz vége. Hallod, Harry?”

Felugrom, és magam se tudom miért, de futásnak eredek. Elegem van. Nem bírom tovább. Addig futok, amíg a szívemben egy erős nyilallás nem jelzi, hogy nem megy tovább. A tüdőm majd kiszakad. Érzem a hátamon végigcsorgó izzadságcseppeket.
Zihálva a térdembe kapaszkodom. A fejem lüktet, mintha légnyomás alatt lennék. Üvölteni lenne kedvem.

Felegyenesedek.

A járdától alig fél méterre, egy keskeny, kövezett út vezet egy meglehetősen széles udvarra. Mögötte ott áll az időközben még kopottabbá vált ház. Néhány ablaka be van deszkázva. A lábam úgy visz fel az udvarra, mintha önálló életet élne. Egyszer csak ott állok a lépcső előtt.
Becsukom a szemem. Mit keresek én itt?
A lelkem mélyén valami kezd darabokra hullani.
Megfordulok, és az udvar széléhez sétálok. Itt láttam annak idején a karbiddal játszó gyerekeket. Az építkezés. Igen. Valami hatalmas épületet sikerült összehozniuk az évek során. Ki tudja, hány évig építhették. Van vagy tizenöt emeletes. Szép, zöld sövény díszíti a környékét. A kocsibejárója előtt egy tábla.

Eaton Place.
Banstead Elmegyógyintézet

„Fázom. Ez az idióta pedig csak azzal van elfoglalva, hogy kellőképpen hegyes ceruzával kaparja fel a diagnózisát a gyatra kis füzetébe.

Pár méterre tőlem, lustán hunyorogva bámul rám a házi kedvence, ez a kuvasz.
Hm… Ugyanolyan, mint a gazdája.

Nem vettétek még észre, hogy a kutyák mennyire hasonlítanak a gazdáikra?

Nem tudom, mit keresek már megint itt?”

Megfordulok, és a kopott ház lépcsőjéhez megyek. A lépcsőt telehordta a szél mindenféle szeméttel. Felmegyek rajta, és gondolkodás nélkül megnyomom a csengőt. Az ajtó előtt egy háromkerekű bicikli. Tudjátok, olyan, aminek a kormányán kis színes szalagok csüngnek. A rozsda kezdi átrágni magát a rózsaszínű festéken.
Valahogyan mindig undorítónak tartottam ezt a színt. Olyan, mint a véres tej.

A ház belsejéből hangok szűrődnek ki. Valaki kinyitja a belső ajtót, aztán kihajtja a szúnyoghálóval borított külsőt is.

- Tessék?!

Az ajtóban egy harminc év körüli, kissé elhanyagolt, nyolcadik hónapban lévő várandós, fiatal nő áll.
A hasát bámulom, és közben rádöbbenek, hogy mekkora idióta benyomását keltem. Mégis mit akarok? Mit keresek én itt? Önkéntelenül lehajtom a fejem. A cipőmet mustrálom, és a szemem sarkából látom, ahogy félig-meddig mögöttem, megmozdul egy árny. Felkapom a fejem, és megfordulok.

Megint itt van.

Mosolyog rám.

Oldalra fordítja a fejét, és akárcsak én, hátranéz. Mintha várna még valakit.

- Uram! Kit keres?

- Ne haragudjon a korai zavarásért - találom meg a hangom. Lenyelem a torkomból a száraz semmit, és megkockáztatok egy félig sikerült mosolyt.

A nő tágra nyílt szemekkel bámul.

- A ház tulajdonosát keresem.

- Én vagyok az.

- Értem. Nos, én igazából, egy öreg hölgyre emlékeztem.

- Á, tudom. – A nő arca hirtelen megenyhül. – Miss Marge-ra gondol. Sajnos ő három évvel ezelőtt meghalt. A nagynéném volt.

- Részvétem. Ismertem a nagynénjét.

A nő összehúzza a szemeit aztán félreáll az ajtóból.

- Jöjjön be. Igyon egy teát. Fáradtnak látszik.

- Köszönöm.

A ház nappalijában ülünk. Az asztalon, lustán gőzölög a teavíz.

Körülnézek.

Hatalmas ez a szoba. Barna, korhadt falépcső vezet fel az emeletre. Látok egy befalazott kandallót. Az egész ház olyan hideg. Fogalmam sincs, mivel fűthetnek télen. A falon nincsenek képek. Torokszorító szomorúságot érzek belül. Megvárom, amíg a nő leül velem szemben, és mosolyogva ránézek.

- Ki volt a ház tulajdonosa a nagynénje előtt? Nagyon nagy ez a ház. Több család is ellakhatott benne.

A nő megcsóválja a fejét, és közben a teáskancsó után nyúl.

- Ó nem. Tulajdonképpen a nagynéném sem volt a teljes jogú tulajdonosa. A város utalta ki neki, haszonélvezeti jogon.

- Tényleg?

- Igen, tudja, elég sokáig dolgozott ebben a házban.

- Dolgozott?

- Tudja, a nagynéném nevelőnő volt.

- Nevelőnő?

„Nem szerette a gyerekeket, én vagy a szomszéd szobában, vagy az udvaron játszottam, amíg arra vártam, hogy anyám végezzen.”

A nő arcán egy pillanatnyi zavar fut át.

- Tudja, ő nem nagyon szeretett erről beszélni. Nehéz időket élt meg akkor. Ez a hely árvaház volt. Egyszer le is égett. Nem olvasott róla? – kicsit közelebb húzódik hozzám a székén, és furcsán suttogni kezd. – Állítólag ez a hely el volt átkozva. A nagynéném nem szívesen emlékezett rá, de azt megfigyeltem, hogy mindenféle fura dolgokat tart a szobájában. Egyszer láttam nála egy könyvet, amiben mindenféle idegen nyelvű írások voltak. Mikor meglátta, hogy olvasom, nagyon dühös lett. Szerintem félt.

- Mégis mitől?

- Hát, tudja, sok mindent beszélnek az emberek. A nagynéném szerint lakott ebben a házban egy árva fiú, aki maga volt a gonosz. Azt mondta, hogy a fiú el volt átkozva, és hogy a ház örökre emlékezni fog rá. A nagynéném babonás ember volt. Az ágya alá még olyan ötágú csillagot is rajzolt. Na, én nem tudom, mindenesetre, előfordultak itt olyan furcsa dolgok, hogy hajnalban leesett egy pohár az asztalról, meg olyan is, hogy Jasse, a macskám felfújta magát minden ok nélkül, és kimenekült a házból. Tudja, azt mondják, a macskák megérzik az ördög jelenlétét.

A többit már nem hallom. Felállok a székről, és megköszönöm a segítségét. Valami kezd szétesni legbelül. Kitámolygok az utcára, és anélkül, hogy hátranéznék, újra futásnak eredek.
Felgyülemlik bennem a feszültség. Ki kell engednem. Szükségem van rád. Érezni akarlak.
Muszáj.

***

- Miben segíthetek uram?

- Egy előzetesben lévőhöz jöttem. Az ügyvédje vagyok.

A számítógép előtt ülő férfi erre felemeli a fejét. Az egész terem nyüzsög. Ügyintézők, frissen letartóztatottak. Valaki hangosan üvöltözik, és ügyvédet követel. A zsibongó zajban a férfinak kiabálnia kell, hogy meghallja a saját szavát.

- Üljön le. Hívok valakit.

A telefonhoz nyúl, és beledörmög valamit.

Nem kell sokáig várnom. Nem sokára megjelenik egy negyvenes férfi, gyűrött ingben, a zsebéből kitüremkedik a cigarettásdoboz. Végigmér, aztán kezet nyújt.

- Jakson Freemann, nyomozó.

- Az én nevem Dr. Hyde.

Ezeknek, a londoniaknak nincs semmi humorérzékük. Vagy egyszerűen műveletlen az ürge.

- Nem beszélgethetnénk valahol nyugodtan?

- Fáradjon az irodámba. Erre.

Előre megy, és én követem. Kinyit előttem egy ajtót. Ahogy belépünk a szobába, megcsapja az orrom a mindent átható, áporodott dohányszag. Egy székre mutat, és én biccentve leülök.

- Miről lenne szó?

- Az ügyfelem, Mr. Harry James Potter. Úgy tudom, tegnap éjjel hozták be, gyilkosság gyanújával.

- Így van – bólint.

- Időpontot kérnék. Meg kell, hogy beszéljem vele a vallomását. Kitűzték már a tárgyalás időpontját?

- Nem, még nem. – A férfi fáradtan hátradől. – Ha óhajtja, most is találkozhat vele.

- Azt azért megkérdezném, hogy mivel gyanúsítják.

- Marta Hannson meggyilkolásával. Agyonverte.

- Milyen bizonyítékaik vannak?

- Elég, hogy jó pár évre sittre vágjuk. Megkapja a jelentésem, a helyszínen felvett jegyzőkönyvet. Abból minden kiderül. Nem lesz könnyű dolga. Ugye tudja?

- Mindig szerettem a nehéz eseteket. – Elmosolyodok, és a tekintetem az inggallérjára téved. – Uram, ne vegye indiszkréciónak, de megkérdezhetném, hol vette az ingét? Régóta szeretnék egy ilyet, de sehol nem láttam, hogy árulnák ezt a márkát.

Kicsit meglepődik, de válaszol.

- Egy saroknyira van egy Sandstone szaküzlet, ott jó bő a választék.

- Ó, nem is tudja, mennyire örülök, hogy ezt mondja. Manapság nagyon nehéz megbízható márkát találni. Ne haragudjon. Megtapinthatom?

- Tessék?

- A fogását. Hogy milyen az anyaga.

- Ó. Persze. – Zavartan feláll, és közelebb lép. Én is felállok. Megfogom a gallérját, mintha vizsgálgatnám a textília finomságát, és közben észrevétlenül leszedek róla egy hajszálat.


- Akkor, ha megengedi, most találkoznék az ügyfelemmel.

- Egy kollégám odakíséri.

Kitárja előttem az ajtót, és a folyosón odaszól egy köpcös alaknak. Pár perc múlva az csatlakozik hozzám, és dünnyögve elindul előttem:

- Jöjjön.

Követem. Olyan a járása, mint a csípőficamosnak. Húzza a bal lábát. Az állandó egyenetlen járás nyomot hagyott a cipője sarkán. A cipője baloldali széle jobban el van kopva.
Négy, öt újabb folyosó következik, néhány ajtó, és máris Potter cellája előtt állunk.
Türelmesen megvárom, amíg kiválasztja a kulcsot, és int, hogy bemehetek.

- Ha valami gond van, csak szóljon. Itt leszek.

- Nem lesz!- suttogom halkan.

Belépek.

A cella sarkában, a földön ülve, összekuporodva találom Pottert. Felkapja a fejét, és amikor meglát, gyorsan feláll. Látom, ahogy ökölbe szorul a keze. Türtőzteti magát. De én érzem a dühét, a tehetetlenségét. Olyan régen láttam, olyan régen akarom.

- A szokások, igaz, Potter? – tagolom lassan, elnyújtva a nevét. – Amíg apám vendégszeretetét élvezted, gondolom nem volt gyomrod az ágyat alvásra használni. Pedig az az eredeti rendeltetése. Tudtad?

Összeszorítja az ajkait. Mennyi vád van ezekben a szemekben.
Gyűlöl. Megvet.
Árulónak tart.

Bántani akarom. Valahogy élvezem, ha szenved. De csak akkor, ha én kínozom. Még egy ékes bizonyítéka, a Malfoyok feneketlen birtoklási vágyának.

- Bár, ha emlékezetem nem csal, téged arra használtak, amire a legalkalmasabb vagy.

Ennyi.
Villan a szeme, és nekem esik. Öklével teljes erőből az arcomba csap. Megszédülök, és a falnak esek. Vérzik a szám. Érzem, a sós, fémes ízt. Letörlöm az arcomat, és az ujjaim között körbe-körbe masszírozom vissza a bőrömbe a vért. Felállok a földről, ő meg csak döbbenten bámulja a saját öklét.
Kicsattant a bőre.
A pillantása az arcomra siklik. Az ajkai remegnek, vörösek és duzzadtak, mintha órákig csókolták volna. De én tudom, hogy nem ez az oka. Felizgatja a vér látványa, a félelem, a fájdalom. Nem meri bevallani saját magának sem, mert szégyelli.
Az évek során a mi kis megmentőnk megtanulta élvezni a durva dolgokat. Gúnyosan mosolygok. Tudom, hogy ő is akar engem. De soha nem ismerné el. És nekem nincs is szükségem az elismerésére.
Odalépek hozzá, és az arcára teszem a tenyerem. Egész testében remeg. Elhúzza a fejét, és hátrébb akar lépni.

- Te hívtál, Potter? Mi a baj? Tudod, hogy rosszul viselem az elutasítást! – hirtelen a falnak lököm, és egész testsúlyommal ránehezedek. A bőrömön érzem a kapkodó leheletét. Kicsit lehajolok, és a nyakába fúrom az arcomat.

- Engedj el! – Rekedt a hangja.

- Tényleg ezt akarod? – szuszogom a bőrébe. – Készítettem a számodra egy kis meglepetést.

Megrándul, az egész teste megmerevedik.

- Tudom, hogy tetszeni fog neked.

Megpróbálja a kezeit kettőnk közé csúsztatni, hogy ellökjön. De én elkapom a csuklóját és durván a falhoz verem. Felszisszen.

- Igen! – suttogom. Látom, hogy lehunyja a szemeit. Jól csinálod, Potter. Belevájom a körmeimet a bőrébe, és az ajkára lehelek. – Most itt kell, hogy hagyjalak. Még van egy kis elintéznivalóm. Csak azt akartam, hogy tudd, hamarosan minden úgy lesz, mint régen.

Össze kell szednem minden akaraterőmet, hogy el tudjak lépni mellőle, de megteszem.
Látom, ahogy a tenyerébe rejti az arcát.
Otthagyom, a falnak támaszkodva. Ő lassan lecsúszik a földre, én pedig még egyszer megtörlöm a szám, és az ajtóhoz lépek.

Tényleg sok dolgom van.

Következő fejezet