Június 11. Vasárnap.
Reggel: 7: 30.

Hermione dühösen húzta össze magán a hálóköntösét. Nem sokat aludt az éjjel. A Harryvel folytatott beszélgetés után alig tudott megnyugodni. Erre, már kora reggel kopognak az ajtaján. Ásított egy hatalmasat, és az ajtóhoz botorkált.

- Igen? – kérdezte fátyolos hangon.

- Ms. Granger, megkérhetném, hogy engedjen be?

Az ajtóban Perselus Piton állt. Amikor Hermione kinyitotta az ajtót, a professzor morcos tekintettel végigmérte a lány aprócsipkés köntösét, majd egy köhintéssel, és egy eldünnyögött jó reggelttel, félresöpörte őt a bejáratból, és energikus lépésekkel bement a lakás belsejébe. Hermione földbe gyökerezett lábbal bámult utána. Már épp kezdett volna erősen méltatlankodni az arcátlan betolakodás miatt, de a professzor megelőzte.

- Egyedül van?


Láthatóan ideges volt. A szeme újra Hermione csipkés köntösére esett, majd egy vadászkutya ösztönével körbepásztázta a helyiséget.

- Mégis mit képzel magáról?

- A kérdésem, Ms. Granger, egyszerű volt, és tömör. Lebecsül, ha úgy gondolja, hogy a magánélete kényes részletei felől érdeklődöm. De nem érek rá egész nap, ezért lekötelezne, ha szalonképessé varázsolná magát, és felöltözne végre.

Hermione elvörösödött. Megszokhatta már Piton érzéketlen megjegyzéseit, de ezekre a dolgokra soha nem lehetett eléggé felkészülni.

- Megtenném, ha nem tartana fel! – vágta a férfi arcába, és elvonult a másik szobába.

Gyorsan felkapkodta magára a ruháit, és még vett egy mély levegőt, hogy önuralma helyrebillenjen, mielőtt visszatérne az exprofesszorához.
Piton, csak állt a szoba közepén, és szúrós, sötét szemeit a lányra szegezte.

- Sok dolgunk van. Feltételezem, hogy tisztában van vele, hogy a barátja túlélési esélye percről percre kevesebb. Mielőtt beavatnám néhány részletbe, Ms Granger, meg kell ígérnie valamit. Olyan helyekre fogom magammal vinni, és olyan emberekkel fog találkozni, akikkel egy normális világban sosem találkozna. És ez így is lenne helyes. Azonban, úgy tűnik, a sors másként rendelkezett. Ígérje meg, hogy Ön, kisasszony, bármit is hall, vagy tud meg, minden körülmények között megpróbál higgadt maradni. Semmi szükségem arra, hogy az Ön hisztérikus kitöréseit is végig kelljen hallgatnom. És még valami: ezekről, a dolgokról soha senki nem tudhat. – Sokatmondóan elhallgatott, és a nyomaték kedvéért, összehúzta a szemeit. – Talán üljünk le, ha javasolhatnám.

Hermione, már semmit nem értett. Beleegyezően bólintott, és egy székre mutatott.

- Ezek szerint hajlandó segíteni Harrynek?

Piton döbbenten nézett rá. Némi irónia szorult ebbe, a máskor inkább cinikus tekintetbe:

- Azt hittem, az évek során megismert már annyira, kisasszony, hogy tudja, én semmit sem teszek hajlandóságból.

Hermione elhúzta a száját.

- Ne haragudjon meg, professzor, de én inkább úgy fogalmaznék, Ön semmit sem tesz ok nélkül.

- Igaz. – A férfi elhallgatott. Láthatóan nehezére esett folytatni a mondanivalóját. Hermione, csak most vette észre, hogy mennyire fáradt az arca. Perselus Piton nem lehetett több 48-50 évesnél. De az arcát átszelő, mélyülő barázdák, most sokkal idősebbnek tüntették fel. Lehajtotta a fejét, de a hosszú fekete hajtincsei csak részben takarták el az ábrázatára kiülő érzelmeket. – Hallott már, Ms. Granger, a lélektörő átokról?

- Valaha olvastam róla. De ha jól emlékszem, nem volt részletezve az átok természete. Annyit tudok, hogy 300 éve nem alkalmazták, tiltott varázslat, és hogy a kimenetele minden feljegyzett esetben végzetesnek bizonyult. Állítólag hosszú évek előkészületei előzik meg, és a hatására, egy varázsló, vagy boszorka lelkét kettétörik, hogy helyet adhasson a tudatában egy másik, nála erősebb egyén lelkének. Az átok kimondója viszont abban a pillanatban szörnyethal, amikor az átok működni kezd.

Piton bólintott, majd lassan beszélni kezdett:

- Persze ez nem minden. A megátkozott személy fokozatosan veszíti el a kontrollt a saját elméje fölött. Gyakran évekig tart ez a folyamat. Eleinte csak apró dolgokban változik a személyisége. Szokások, ízlés, stb. Később egyre agresszívebb lesz az átalakulás, míg végül teljesen átadja magát a betolakodó elméjének.

- Miért akarna valaki ilyen módon egy más ember testébe költözni?

- Mondjuk azért, mert halott. Az átok beteljesüléséhez kiválasztott személyt évekig készítik az alkalmasságra. Különböző bűbájokkal, átkokkal legyengítik annyira, hogy megfelelő legyen a befogadóképessége. De ez még mind kevés. Ahhoz, hogy a folyamat beinduljon, az átok kimondásának pillanatában, az alanynak, egy igen erős érzelmi megrázkódtatáson kell keresztülmennie. Olyanon, ami folyamatosan kísérti, ami megbocsáthatatlan, ami felőrli teljes egészében, ami bűntudatot okoz. Ezt az átkot nem 300 éve alkalmazták utoljára. Tizenhét éve újra megkezdték az előkészítését, és három évvel ezelőtt kimondták.

- Három éve? – Hermione arca fokozatosan sápadt falfehérré. – Azt mondta három éve?

Érezte, hogy hányingere lesz. Belekapaszkodott az asztal szélébe, majd mikor már levegőt sem volt ereje venni, mert úgy érezte, megfullad a torkába felkúszó hányadéktól, kirohant a szobából, és a vécé fölé hajolt. Piton nem ment utána. Hallotta, a köhögést, az öklendezést. Hasonló reakciót várt. Nyugodtan várt a helyén ülve. Csak akkor nézett a fürdőszoba irányába, mikor megérezte a rávetődő árnyékot. Hermione szemei vörösek voltak. Remegtek az ajkai.

- Maga tudta… - suttogta feszülten.

Piton nem válaszolt. Lehunyta a szemeit.

- Tudta, és nem tett semmit… - Egyetlen mozdulattal a férfi előtt termett, és az ökleivel a mellének esett. Piton hátrébb hajtotta a fejét, hogy védje az arcát az ütésektől, és magához szorította a lányt. A görcsős vergődés fokozatosan elcsendesült, végül csak a zokogástól rázkódó vállait ölelte át, és csendben hallgatta a szipogását.

- Nem tehettem semmit. Megeskettek, hogy hallgatni fogok – suttogta.

Hermione kitépte magát az ölelésből, és hátrálni kezdett. Arca eltorzult az újra feltámadó dühtől.

- És mit kapott cserébe? Mi a fene volt az, ami megérte? Minden hiába volt, a háború, az a sok halott, a szüleim, Ron, az életünk? Mind nyomorékok lettünk! Hát nem látja? Belerokkantunk! És maga csak úgy esküt tesz, hogy hallgat? Hagyja, hogy újra megtörténjen? – nem bírta tovább, megint zokogni kezdett. Tehetetlenül leült a földre, és maga elé húzta a térdeit. A könnyein keresztül látta, ahogy a férfi sötéten bámul maga elé. - Maga semmit sem tesz csak úgy! Mi volt az ára a hallgatásának? He? Mi volt?

- Harry.

A betűk, ahogy kimondta a nevét, lassan koppantak a szoba csöndjében. Tompán, alig hallhatóan, de ott lebegtek körülöttük, testet öltöttek. Mintha a végtelen semmi lombjainak susogását hallanád.
Hermione agyába visszatért az emlékkép, ahogy Piton, Harry kórházi ágyánál áll, sötéten, hallgatagon, összetörve. Ahogy megkövült arccal válaszol az aurorok kérdéseire. Látta az arcán a fájdalmat, de nem értette. Most ugyanaz a szenvedés tükröződött a szemeiben.

- Sosem beszélt arról a két hétről. – A lány meglepetten vette észre, mennyire vékonyka lett a hangja. Nem volt biztos benne, hogy hallani akarja az igazat. A sírógörcs elmúlt, és most csak ürességet érzett a mellkasában. Ezernyi kérdés kavargott, a fejében. Arra sem volt ereje, hogy feltegye őket.

Piton szomorúan elfordult, és az ablakhoz sétált. Mintha csak belenézett volna a lány fejébe, óvatosan kisimította a haját az arcából, és fáradt hangon megszólalt.

- Vannak kérdések, Ms. Granger, amikre egyszerűen nem létezik válasz. Ezért, jobb, ha fel sem tesszük őket. – Várt még pár másodpercig, aztán visszafordult, hogy a másik szemébe nézhessen. – Ha maradt még esélyünk, most kell őket kihasználni. Addig nem tehettünk semmit, míg az a másik lélek nem erősödött meg annyira az új testében, hogy elérjük. De most itt az idő.

- Azt mondta, az a másik. Miért nem nevezi a nevén? Voldemortra gondol, ez egyértelmű. Nem?

Piton merev tekintettel nézett a semmibe.

- Az a baj, hogy egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy ő az.


***

Június 11. Vasárnap.
Délelőtt: 11: 30.

- Hé, Jakson! Hallottad, mi történt? – A köpcös, középkorú férfi izgatottan hadonászott egy papírlappal a kezében.

Freemann morogva intett a folyosó másik végéről. Remélte, hogy letudja vakarni magáról a tisztelt kollégát, de az feltartóztathatatlanul robogott felé:

- Úgyis elmondod – nyögte ki végül, beletörődve az elkerülhetetlenbe.

A rendőrség kész bolondokháza volt. Reggel bedöglött a légkondicionáló, a füstelszívók, mintha az ég is ellenük dolgozott volna. Jakson Freeman már harmadszor készült kimenni az utcára, hogy végre rá tudjon gyújtani, de valaki folyton megállította. Az idegei pattanásig feszültek.

- A hétvégén megszökött egy gyogyós a Banstead Elmegyógyintézetből. Tudod, az a buzi! Ruhls ügye volt. Állítólag egyszerűen felszívódott. Nézd, kiadták a körözést. Ez egy fiatal kis köcsög, ahogy így elnézem. Délután megbeszélés lesz.

- Na még ez is – sziszegte a fogai között.

- A kis tetű, egymás után csinálta ki a fickókat. Felszedte őket, aztán miután kettyintettek, mindegyik öngyilkos lett. Tök hasonlítottak egymásra. Hát ennek nagyon szaftos szaga van, nem gondolod? Mit tudhat az ágyban az ipse, ha ilyen reakciókat vált ki, mi?

- Tartsd meg a mocskos fantáziálásaidat magadnak, Bill. Add ide, hadd nézzem!

A kezébe vette a körözési plakátot, és amint felületesen rápillantott, szemei a képre tapadtak. Érezte, ahogy a zsibbadt rémület okozta bizsergés, végigcikázik a testén.

- Ez nem lehet igaz. Dr Hyde. Hogy lehettem ilyen hülye? Azt hittem, csak… - A nyomozó összegyűrte a kezében lévő papírlapot. – Hogy néztet ki azok az áldozatok?

- Ott a jelentés Ruhls asztalán, olvasd el.

- Hol van Ruhls?

- Honnan tudjam?

- Ne baszakodj itt nekem, kerítsd elő Ruhlst, és szólj a biztonságiaknak, hogy itt volt ez a szemétláda! Magam beszéltem vele délelőtt! Ne bámulj már rám, te Isten barma, hanem menj!

Kirángatta a zsebéből a cigarettás dobozt, és a szájába vett egy szálat. Visszafordult az ajtóból. Már nem érdekelte, hogy nem lehet a füstelszívók hiányában dohányozni az épületben. Látnia kellett azt a jelentést. Olyan hirtelen indult meg, hogy nekiment egy magas feketeruhás férfinak. Úgy nézett ki, mint egy szerzetes, amolyan papi ruhában. Mellette egy döbbent fiatal nő állt.

- Menjenek az utamból! – ripakodott rájuk, aztán bevette magát, Ruhls irodájába. Az asztala tele volt papírokkal. A káosz az első pillanat alatt eloszlott, amikor meglátta a fényképekkel illusztrált jelentést. Vérbefagyott tetemek, motelszobák, az arcukon rémület. A szemek! A szemeik, mindegyik áldozat szeme nyitva van, az arcuk torz mosolya, hirtelen érte őket a halál. Miféle öngyilkosság? Ilyen arccal senki nem megy önként a halálba. Hasonlítanak egymásra? Hiszen ugyanolyanok! Ugyanolyanok, mint Harry James Potter.

Lecsapta a fényképeket, és feltépte az iroda ajtaját.

- Mi van, Jakson, gyorsítót ittál?

- Bill, ahelyett, hogy a szád jár, inkább kérj dupla őrizetet Mr. Potternek, és a kurva életbe, és keresd meg Ruhls-ot! – üvöltötte a másik képébe.

De az csak döbbenten bámult rá, nyitott szájjal. Tétován megkaparta a feje búbját, és a zárkák irányába vezető ajtó felé intett.

- Te tiszta dilis vagy! Fél perce sincs, hogy szóltam neked, hogy Ruhls betegszabadságon van. Különben is, azt mondtad, hogy ezt a Pottert, átszállítják vidékre. Mire a megerősített őrizet? Most akartam kiállítani a papírokat. Akkor most mi van? Döntsd már el, hogy mi legyen!


Megmerevedett.

- Én nem beszéltem veled, Bill!

- Dehogynem. Azt is mondtad, hogy felmész, és megnézed, hogy minden rendbe van-e a fiúval. Magaddal vitted az egyik portán álló őrt is, hogy figyeljen, amíg te bent vagy nála. Most mi van?

- Én nem beszéltem veled, hát nem érted?- Megragadta a másikat, és durván megrázta.

- Mi a fasz bajod van? – a férfi ingerülten kitépte magát a kezéből. Dühösen megigazította a zakóját, és szemrehányó tekintettel ellépett a közeléből. – Menj el szabira, tiszta idegbeteg vagy!

De ő ezt már nem hallotta. Futásnak eredt. Útközben kikapta a farzsebéből a telefonját, és beleüvöltött.

- Itt, Jakson Freemann, nyomozó! Erősítést az előzetesekhez! Behatolónk van!

Nem telt bele két perc és öt-hat őr kíséretében Potter cellája előtt állt. A cella ajtaját nem őrizte senki. Sem portán álló őr, sem más. Nyelt egyet, kihúzta a pisztolyát, és fejével intett az egyik fegyveresnek

- Fedezzetek!

Benyitott az ajtón.

- Elkéstünk. – Hallotta a lehangoló mondatot, a háta mögül.

A cellában csak egy ember volt.

Harry James Potter.

Holtan.

Következő fejezet