Június 11. Vasárnap.

Délelőtt: 11: 30

- Jó napot kívánok! A nevem Hermione Granger. Egy előzetes letartóztatásban lévőhöz jöttünk. Ma éjjel hozták be. A neve Harry James Potter.

- Előzetes letartóztatott csak ügyvédet, vagy közvetlen hozzátartozót fogadhat látogatóként – szólt a gépiesen betanult szöveg.

Hermione a szeme sarkából Pitonra sandított. Valahogy sejtette, hogy nem lesz ez ilyen egyszerű. Kíváncsian várta a reakciót az elhangzottakra. A férfi csak megforgatta a szemeit, és közelebb lépett a porta pultjához.

- James Potter vagyok, Harry édesapja. A hölgy pedig a menyasszonya. Ez elég közvetlen?

A pult mögül rávillant egy unott tekintet.

- Kérek egy személyigazolványt, útlevelet vagy jogosítványt.

- Ne mondja! – Piton jobb kezével a talárja alá nyúlt és előhúzta a pálcáját.

Hermione rémülten belekapaszkodott a karjába. Pont egy imperio hiányzott a boldogságához. Simán el tudta képzelni, hogy megteszi. De Piton válaszul csak lekicsinylően végigmérte őt, aztán a másik zsebéből előhúzott egy kártyát, és rátartotta a pálcáját.

- Vidimeus voluntas – hallatszott a halkan eldörmögött varázsige. – Ez megfelel?

A kártya a pulton landolt. Hermione azonban biztosan tudta, hogy az illető, akinek a kártyát szánták, valami egészen mást lát maga előtt.

Az unott szempár tulajdonosa bólintott, és oldalra mutatott.

- Üljenek le, egy kicsit várni kell. Mindjárt hívok valakit, aki elkíséri önöket.

Piton, a tőle megszokott hirtelen mozdulattal megfordult, hogy a megadott irányba induljon, de ugyanabban a pillanatban nekiütközött egy meglehetősen ideges alaknak. A férfi dühösen meglökte és ráordított.

- Menjenek az utamból!

Aztán elrohant.

Ha mindez nem történik meg, valószínűleg az se tűnt volna fel egyiküknek sem, hogy ugyanez az ingerült alak, alig fél perc múlva, előtűnik az ellenkező irányból, és laza léptekkel sétál végig a zsúfolt, zajos termen.

De így?

Az illető arcán gúnyos félvigyor, kezei a zsebében. Malfoy.

Piton árgus szemekkel figyelte.

 A férfi egy pillanatra megállt.

 Megszólította valaki, és pár mondat erejéig beszélgettek, aztán az a másik ott hagyta.

- Ezt nem hiszem el. – Hermione suttogásán jól kivehető volt a rémület. Szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy kit látnak maguk előtt. – Csináljon valamit!

Könyörögve nézett Pitonra, de az csak mozdulatlanul állt, és hallgatott.

Tehetetlenül nézték, ahogy a férfi magához szólít egy egyenruhást, és ketten távolodnak az épület belseje felé.

- Mégis mit, Ms. Granger? Változtassam tűzifává? Itt, mindenki szeme láttára?

- Meg fogja ölni!

- Nem fogja. Ha csak egyszerűen meg akarná ölni, már rég megtehette volna.

- De…

- Figyeljen ide! Gondolkozzon! – Piton szembefordult a lánnyal. - Lépéselőnyben vagyunk, ez még a hasznunkra válhat. Próbálja innen megközelíteni. Malfoy most elő fog adni egy színjátékot a hattyú haláláról. Teljesen hihető kis történet. Simán elrabolhatta volna egy zsupszkulccsal Pottert, ha akarja, de nem tette. Akkor találtak volna egy üres cellát. De nem, a cellában egy hullát fognak találni. Potter hulláját. Ez a műsor, Ms. Granger, nem a rendőröknek szól, hanem nekünk. Érti már? Bevont a játékba, mert szüksége van ránk. De nem most. Most az útjában vagyunk. Most azt akarja, hogy elhiggyük, megölte Pottert, és mi zokogva hazavonuljunk. És mit gondol, miért szeretné, hogy mi ezt higgyük?

- Mert időre van szüksége.

- Pontosan! Ezért záratta börtönbe. Mi értelme lett volna fél napra rács mögé küldeni? Mi más oka lett volna rá? Itt nem tudunk a közelébe férkőzni.  Ha Potter házában csinálta volna végig ezt a cirkuszt, ott fél perc alatt leszedem a százfűléfőzet hatását a feltételezett Potterről. De itt? Nem tudok a közelébe férkőzni. És itt a lényeg, kisasszony! Tudja hanyadika van, Ms. Granger?

- Június 11.

- Mond magának valamit ez a dátum?

- …?

- Hány napig nem engedik a hozzátartozókat a halotthoz, ha előtte felboncolják, hogy megvizsgálják a halál okát? Maga muglik között nőtt fel, tudnia kell!

- Két napig.

- Az június 13.

- És?

- Nem tudom! – Hermione dühösen felkiáltott. – Fogalmam sincs! Nem tudok józanul gondolkodni, amikor ez a szemét elrabolja Harryt, és mi nem tehetünk semmit, mert fogalmunk sincs, hogy hol keressük!

- Én tudom, hogy hol, csak azt nem tudom, hogyan jussunk be. Hol volt Potter, három évvel ezelőtt, június 13-án?

***

Bújócska.

Ártatlan gyerekjáték.

Azoknak, akik játsszák.

De én sosem bújócskáztam. Már gyerekként is elvonultam, egy általam elkülönített helyre, ahonnan figyelni tudtam a többieket. A hunyó nem tudja, hol van az, akit meg kell keresnie. Aki pedig elbújt, nem tudja, hogy a hunyó melyik irányból fog érkezni. Én viszont, mindkettőjüket látom.

Szemfogó.

A képzőművészetben alkalmazzák. Arra való, hogy amikor megnézel egy képet, akkor egyvalamihez odaragadjon a tekinteted. A festő erre a pontra építi a kép többi apró, kevésbé lényegesnek tűnő, de valójában sokkal fontosabb részeit.

Ha keresztezzük a bújócskát és a szemfogót, megszületik a tökéletes csapda. A szemfogó lehet ember is. A hunyó pedig nem kell, hogy feltétlenül tudjon a szerepéről.

Elég, ha játszik.

Ha a szemfogót elég ügyesen helyezed el a képen, a hunyónak sok idejébe telik, mire rájön, hogy valójában a kép nem is arról szól, amire ő addig a figyelmét pazarolta…

Mélyen alszol. Akár egy tetszhalott. Az arcod sápadt, ellilultak az ajkaid.

Annyi bájitalt töltöttem beléd, hogy az egy trollnak is elég lenne. Legalább 5-6 órára lesz szükséged, hogy a kábaság valamennyire enyhüljön, és magadhoz térj. Mindkettőnknek szüksége van a pihenésre. Ha az ember túl fáradt, semmit sem tud igazán élvezni. Én pedig nem akarom, hogy ez a néhány nap elhamarkodott legyen.

Itt biztonságban vagy velem.

A szemfogó a Malfoy kúria pincéjében fekszik.

A hunyó pedig?

Nos, ő megérdemli, hogy szenvedjen egy kicsit.

Sose becsüld alá az ellenséged.

Mire rájön, hogy átvertem - hangsúlyozom, újra átvertem -, késő lesz.

A legnyilvánvalóbb dolgok mindig az orrunk előtt fekszenek. Mondjuk, egy cellában.

Elmosolyodom.

Azt hitte, az őr fekszik ott, és téged raboltalak el.

Pedig, ah Piton!

Csak okosan. Dupla csavar, dupla élvezet.

A szenvedélyed, úgy tűnik, téged is átlátszóvá tett.

Végig ott voltál.

És ostobán hagytad, hogy miután minden lecsendesedett, besétáljak a hullaházba, most éppen boncorvosnak álcázva, és az általad Potternek vélt, bemaszkírozott őrt, aki valójában – ezt húzd ki - tényleg Potter volt, könnyedén magammal vigyem.

Egyszer olvastam valahol, hogy az okos emberek mind vallásosak. Te tudod, Piton, hogy milyen lehet imádkozni?

Sosem csináltam ilyet, de biztosan érdekes lehet. Hinni valamiben, ami tudod, hogy nem létezik, és csak azért van, hogy téged megnyugtasson: helyesen cselekszel, ember!

Állítólag, amikor Amstrong visszatért a földre, a második útja a templomba vezette.

Lehet, hogy az embereknek kell a megrázkódtatás? Mit látott a holdon? Vagy mi az, ami ráébresztette, hogy ő mennyire kicsi, értéktelen, és gyarló?

Néha, amikor álmatlanul fekszem, eszembe jutnak az első napjaink. Az utolsó év az utolsó volt, sok minden másban is.

Tönkretettek bennünket. Nem tudom, ennél rosszabb lehet-e még.

Mi már hiába imádkozunk. Mind a ketten őrültek vagyunk…

***

Június 11. Vasárnap

Délután: 18: 10

Mintha a víz alól bukkannál elő, az utolsó pillanatban, fulladás előtt. Hörögve kapsz a levegő után. Ilyen az ébredés újraélesztés után. Fájdalmas.

A szemeid még túl érzékenyen reagálnak a fényre. El kell telnie egy kis időnek, hogy újra láss.

Köhögni kezdesz, kiszáradt a légcsöved.

Hat óra tetszhalott állapotban sok idő.

Az emberi szervezet meg olyan törékeny. Semmi páncél, semmi védelem. Könnyű benne kárt tenni. Eltörni egy ujjat, megvágni a bőrt, megégetni, vagy éppen megfojtani.

Érdekes, mindig is ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy nyomot hagyjak rajtad.

Bármilyet.

Szeretlek megjelölni. Nem én vagyok az egyetlen.

Igaz?

Tom?

Miért nem válaszolsz?

Az egészet te kezdted.

Hunyorogva nézel magad elé. Meg akarsz mozdulni. Fel akarsz állni. Csak most veszed észre, hogy nem teheted. Azt hiszed megkötöztelek? Nem, te, kis buta. Gyenge vagy, és a végtagjaid el vannak zsibbadva. De nekem így is megfelelsz.

- Akarod tudni, mit találok benned a leginkább vonzónak? – A hangom átszeli a csöndet. Nem messze ülök tőled, egy karosszékben, keresztbe vetett lábakkal. De te csak most jössz rá, hogy nem vagy egyedül.

Összeszeded minden erődet, és rám nézel. A pánik, amolyan hűséges kísérője a mi, hm… hogy is nevezzem, különleges kapcsolatunknak. Akár egy árnyék.

Rávetül, és formát ölt.

Milyen költői vagyok mostanában?! 

Ha többet innék, ez is elmúlna. Vagy nem.

Kitágulnak a pupilláid, egyre sűrűbben emelkedik, és süllyed a mellkasod.

- Tökéletesen illik hozzád az áldozat szerepe – fejezem be a válasz nélkül hagyott gondolatomat.

Egész testedben remegsz. Fölhúzod magad az ágyon, és nehezen, utolsó erőddel lábra állsz. Szemeddel az ajtót keresed, és miután megtaláltad, egy pillanatra elfeledkezel róla, mennyire erőtlen vagy, lépsz egyet, és magatehetetlenül összeroskadsz, mint egy rongybaba.

Igen.

Rongybaba.

Kiállított műtárgy.

Drága játékszer.

Babusgatnálak én úgy, mint amikor még közel engedtél magadhoz, mint amikor még a szemedben nem a rémület, és a méreg villant meg, amikor rám néztél. De ez mind, mind, meghalt.

Hallod?

Meghalt, megdöglött, mint egy félresikerült embrió, ami olyan torz, hogy arra sem érdemes, hogy a világra jöjjön!

Felállok, és feléd lépek. Félig felhúzott lábbal, tenyereddel az arcodon próbálod összeszedni magad, de tudom, hogy nem megy. Túl gyenge vagy, túl fáradt, túl kiszolgáltatott.

Ha nem imádnálak ennyire, itt hagynálak.

Hiszen rengeteg időnk van még.

Aztán visszatérnék, amikor rendbe jössz.

De én szeretlek nézni.

Beteges élvezetet találok, még abban is, amikor csak széthullott, és önkívületi állapotodban figyelhetlek.

Belőled minden kell.

Ez is.

Tudom, tudom. Ez sem normális.

Kérdem én, a kurva életbe!

Volt valaha is valami normális ebben az egész kibaszott életemben?

Valami valós!

Valami őszinte?

Hát nem.

A gyermekeket leginkább az anyjuk értik meg.

Jó lenne, ha valaki engem is megértene.

Az anyám.

Nos, róla túl sokat nem tudok mesélni, mert nem igazán ismerem.

Tudnátok mondani még egy embert, aki anya mellett nőtt fel, és állítja, hogy az egy idegen?

Tudjátok milyen érzés?

Egyszer megsebzett egy jégcsap. Másodikos lehettem. Kint voltunk a tó mellett. Blaise oldalba bökött, én meg, a marha, aki már akkor is téged lestelek, szemem minden mozdulatával, óvatlanul belezúgtam egy, a tó fodraiból képződött éles jégdarabba. Fogadni mernék, hogy te nem is tudsz az egész esetről. Látod? Pedig ez is miattad történt.

Felhorzsolt a jégdarab. Egy darabja belefúródott, a bőrömbe, de a jég azonnal elolvadt.

Így maradt egy helyes kis sérülésem, ami úgy keletkezett, hogy a fegyver elolvadt tőlem.

Ilyen az anyám.

Lehet, hogy szeret, meg elolvad tőlem, de nem az enyém.

Különálló, szerves anyag. Ennyit tudnék mondani róla.

Nézlek. A dühöm lassan lepereg.

Felállok a székről, és Lucius kígyófejes pálcáját lassan, komótosan végighúzom a mellkasodon.

Megmerevedsz.

- Ismerős érzés? Halljam, Potter? Szeretted, amikor ezt tette?

Lángol az arcod. Erőd nincs, hogy küzdj, de eltolod magadtól a pálcát, és el akarsz fordulni tőlem, de én nem hagyom. Letérdelek melléd, megragadlak, és egyetlen mozdulattal a földhöz nyomlak. Téged elönt a kétségbeesés. Itt vívódsz mellettem, de nem értem. Egyszerűen, nem bírom elviselni. Elutasítasz?

Engem?

- Engedj el vagy ölj meg! Dönts! – suttogod teljesen erőtlen hangon. A fejed elfordítod, behunyod a szemed, és félbeharapod az alsó ajkadat.

Merlin. Hányszor láttam már ezt a mozdulatot tőled? Ha azt mondom, megbolondítasz, az mind üres szójárat. Benne vagy a vesémben, a lépemben, a májamban. Az egész testem tele van veled.

Hát nem érted, te hülye? Egyetlen egy dolog miatt élek, és az a te kibaszott lényed!

- Potter! Elengedni nem foglak, de ezt te is olyan jól tudod, mint én! Viszont, ha akarod, azzá teszlek, amire mindig is vágytál. Erőssé.

- Gyűlöllek! – nyögöd. Nekem, minden hang, amit kiejtesz azon az édes kis szádon, ajándék. Nem tudsz olyat tenni vagy mondani, amivel elvehetnéd az egyetlen dologtól a kedvem, amit tényleg akarok. Téged.

Félredobom apám pálcáját, és feléd térdelek.

Ott fekszel kitárulkozva, és a maradék józan eszem valahogy degradálódik.

Az élet szar, Potter!

Számomra legalábbis az.

Beleveszek az elkerülhetetlenbe.

Itt vonaglasz, tőlem néhány centiméterre. Azt hiszed, el bírom viselni a kínt, hogy tudom, Pitonnak ugyanígy nyögtél amikor megmentett, és hálából széttártad magad előtte?

Nem édes.

Olyan vagy, mint a méz. Lassan csordulsz végig az ajkamon.

Sűrű, mocskos, fülledt afrodiziákum.

- Megtörlek, mert kell. Mert kínoz a tudat, és megtébolyodom tőle, hogy nem tudlak elengedni. Érted? – suttogom a füledbe.

Kinyitod a szemed, és a plafont bámulod. Aztán a szemeid lassan átvándorolnak rám, és annyi szomorúság van bennük, amennyi egy egész világnak elég lenne.

Odahajolok hozzád, és minden különösebb ceremónia nélkül megcsókollak. Olyan régen éreztem már, milyen vagy, hogy azonnal elveszek benned. Ilyenkor újra és újra rájövök, hogy nem ok nélkül kívánlak. Forró vagy. Nem tudom miért, de ez csak még jobban felkorbácsol.

Haraplak, követellek, birtokba veszlek.

Tudom én is, hogy nem helyes, amit teszek. Tudom, hogy fáj neked. Érzem, hogy megfeszülsz alattam, mint egy húr. Ahogy minden porcikánk összeér, és én még többet akarok. Sokkal többet.

- Gyere – suttogom a szádba. Ujjaimmal végig szántom a hajadat, és hátulról a tarkód alá teszem. A másik kezemmel az ingedet próbálom kigombolni, de nem sikerül.

Ügyetlen vagyok, vagy csak túl izgatott. Kirántom a nadrágodból a végét és alányúlok, hogy többet érezzek belőled.

És ekkor törik el nálad a mécses.

Már majdnem azt hittem, hogy minden rendben van.

Már majdnem elhittem, hogy megmenekülhetünk.

Valahogy összeszeded magad, és megragadod a csuklóm. Nagyot taszítasz rajta.

- Azt hiszed, hogy ilyen egyszerű, Malfoy? Azt hiszed, hogy ilyen olcsó vagyok? Vagy hogyan is nevezzelek? – sziszeged. Lángol a tekinteted.

Egy jól irányzott ütéssel orrba vágsz. Hátra bukom. Kihasználod az alkalmat, és rám veted magad.

Ó, te jó ég! Potter, ostoba vagy! Ahelyett, hogy futnál? Szerintem ezt a hibát többször nem fogod elkövetni. Szét akarod verni a fejem, de ehhez azért egy kicsit még gyenge vagy.

Lefordítalak magamról, és magam alá teperlek.

Ennyi. A szervezeted még tele van azzal a vacakkal. Nem bírsz velem.

Nem szórakozom tovább. Felizgattál már annyira, hogy fáj a lágyékom. Elég volt.

Letépem az inged, és hallom, hogy a gombok szanaszét repülnek. A nadrágodhoz nyúlok, te megragadod a csuklóm.

- Szállj le rólam!

Még ki sem érkezed mondani, de én már ütök. Tudom, hogy kell veled bánni ahhoz, hogy engedelmes legyél. Az öklöm hangos csapódással éri el az arcod. Egy pár percre elkábulsz, és én megszabadítalak a ruháidtól. Lehúzom a nadrágod, az alsódat, és itt fekszel előttem meztelenül, bágyadtan.

A kezembe veszlek.

A tested elárul, Potter. Akkor is, ha nem akarod. Pár mozdulat, és mire zihálva magadhoz térsz, már kemény vagy, mint a fém.

A szemedben látom az iszonyatot, de nem foglalkozom vele. Ma nem. Kigombolom a nadrágom, és rád telepedek. Meghajolsz alattam. Számmal az ajkaidhoz érek, és magamba szívom a lágy húsod. A torkodat valami erőtlen kiáltásféle hagyja el.

- Gyerünk, Harry, nyögjél csak!

A saját szavaim is a farkamig hatolnak. Hozzád dörzsölöm magamat. Az övem csatja felsérti a bőröd. A kezeidet próbálod közénk csúsztatni. El akarsz lökni. Megragadom a csuklóidat, és a fejed felé feszítem mindkét karod. Vergődni kezdesz. Mintha kezdenél erőre kapni? Ez így nem fog menni.

Egy hirtelen elhatározással felállok rólad, és kihúzom a nadrágszíjamat.

Te gyorsan felugrasz, és az ajtó felé iramodsz.

De fürgék lettünk hirtelen. Két mozdulat, és én mögötted állok. A kilincset rángatod, de az nem nyílik. A szíjat átvetem hátulról a fejeden, és a nyakad köré csavarom. Megszorítom. A torkodhoz kapsz. Kifut az erő a lábaidból. Megroggyansz. Magam után vonszollak, és az ágyra doblak.

Köhögsz, fulladozol. Enyhítek a szorításon. Amíg levegőért kapkodsz, ráülök a mellkasodra, és a kezeidet összefogom a szíjjal. Az ágytámlához kötözlek. Így már jobb. Dühösen megrántod magad.

- Dögölj meg! – suttogod.

- Most más dolgom van, szivi.

Széttárom a combjaidat, és közéjük férkőzöm. Erős vagy. Azt hittem több időbe telik, amíg magadhoz térsz teljesen.

Hiába, a kis túlélő!

Egyik kezemmel megragadom a férfiasságod, és megszorítalak. A másikkal végig simítom a feneked, és egy ujjal beléd hatolok. Felordítasz. Nem a fájdalomtól. Attól, hogy végre felfogtad, nincs menekvés.

- Hogy akarod? Gyengéden, vagy durván?

- Rohadj meg! – Az arcomba köpsz. Ezt nem kellett volna.

- Szóval durván.

Kihúzom az ujjamat, és most kegyetlenül beléd nyomom magam. Érzem, ahogy az izmaid feszülnek, ahogy egy pillanat alatt leizzadsz. Rád hajolok, és beleharapok a nyakadba.

- Sosem mosod le magadról, hogy élvezted, amikor akaratod ellenére megbasztalak!

Aztán a lehető legerőszakosabban elkezdek mozogni benned. Nekem is fáj, de ez sem számít. Felsértelek, szétszaggatlak, úgy teszlek magamévá, ahogy előtte senki sem. Addig keféllek, amíg már csak nyögni van erőd. Megtalálom benned azt a pontot, amitől akkor is elmész, ha valójában nem élvezed. Igen. Még pár mozdulat, és kész. Érzem a testünk között szétfolyó nedvességet. Az ütemesen összeránduló izmaid engem is eljuttatnak a szakadék széléig. Betelítelek, és erőtlenül rád esek.

Minden orgazmus olyan, mint egy kicsike halál…

Fél kézzel a szíjam után nyúlok. Lassan eloldozlak. Meg sem moccansz.

Mondj valamit. Üvölts! Üss meg!

Sajgó agyamban csak egy gondolat marad, miután látom a könnyeidet.

Ugyanolyan mocskos vagyok, mint az apám.

Megtántorodom, amikor megkísérlek felállni rólad. Elfordítod a fejed.

- Szeretlek, te hülye! – suttogom a füledbe.

Ennyit bírok kinyögni. Te meg csak nézel a semmibe.

Az ajkaid olyan duzzadtak, hogy az ember azt gondolná, szétcsattannak. A szemeid, óh, igen. Világítanak.  Elfordulsz, és megpróbálod elrejteni magad előlem. Miért? Annyiszor láttalak már így. Felállok a földről, és megpróbállak a karomba vonni.

- Ne érj hozzám! – A hangod hideg. Miért?

- Mit akarsz? – folytatod. - Azt hiszed, nem tudom az igazat? Soha többé ne érj hozzám! Undorodok tőled, érted? Gyűlöllek! Nem akarom, hogy hozzám érj, így ne!

A hangod sikoltásként ér el a tudatomig.

Tudom, hogy igazad van, és ez ebben a pillanatban ez jobban fáj, mintha letépték volna a lábaim.

Merlin! Mit tettem! Hová tettem az eszem?

- Harry?!

- Ne! – undorodva távolabb kúszol tőlem. Megpróbálod elrejteni előlem a meztelen testedet.

Ez egyre rosszabb lesz. Próbálok az utolsó józan eszemmel a melegségbe, a szerelmembe kapaszkodni, de már nem megy.

- Harry!

- Ne!

Összeszeded magad, és felállsz. Zihálva magadra húzod, ami megmaradt a ruháidból, és némán hátrálsz tőlem. Egy tébolyodott arckifejezésével kutatod a tekintetem.

Ennél már nem lehet rosszabb, ugye?

- Az enyém vagy már régóta! - A hangom valahogy elváltozik. Olyan, mintha nem is magamat hallanám.

Elvesztem. Tudom, hogy aki most hozzád szól, az valaki más.

Ott vagy előttem, a széttépett inged foszlányai emlékeztetnek még valami nagyon szomorú, és fájdalmas részletre.

- Ne! – ordítod teli tüdőből. Te tudod, ki vagyok? Szerintem tudod.

Aztán futásnak eredsz.

Előlünk nem futhatsz el…

Nem.

Mit akarsz?

Nem!

„A hely nagyon megfelel egy jó bújócskára”.

De én nem játszom bújócskát…

- Ő viszont igen.

- NE, NE BÁNTSD!

Következő fejezet