- Futás, Harry! Elég nagy a ház, van benne mozgástér!

Hisztérikus nevetésbe kezdek. Nem, nem nevetésbe. Vonyítok akár egy farkas. Ökölbe szorítom a kezem, és előre-hátra dülöngélve, összecsuklok. De még akkor sem bírom abbahagyni. Ő, hátra se néz.

- Hová futsz?
- Innen úgysem jutsz ki.

- Ha kitartóan keresed, talán még megmenteni valót is találsz errefelé! Máshoz úgysem értesz! De hát ebben lakozik az állítólagos erőd?! Nem? Potter? Másokat megmenteni! Csak saját magadon vagy képtelen segíteni? He? – Elhallgatok. Már fáj az üvöltés. De ez az éles fájdalom, ez a bizarr kényszer, legyűr bennem minden akaratot. Már csak remegni van erőm, mint a kocsonyának. Összeszorított szájjal fújtatok.

Nem. Fogd be! Elég.

Elég.

Nézz a tükörbe! Nézz bele, Malfoy.
Mit látsz?

Nem akarok. A kényszer fura dolog. Amikor kényszeríted magad, hogy eltakard a szemed, mert valami borzalmasat látsz, és ujjaid közül, mégis lesed a rémet. Ez minek nevezhető?

A tükör. Belegondoltatok valaha is, milyen szerepet játszik, az ember életében?
Azt mutatja, ami előtte van. Nem, nem Edevis tükrére gondolok. Csak a szimpla, hétköznapi tükörre. Ami mindenkinek van a házában.
Azt mondják, vannak a világnak mind a mai napig olyan részei, ahol, ha halott van a házban, az összes tükröt leöntik szesszel, aztán letakarják őket valami lepellel. Amikor kicsi voltam, és hallottam róla, nem állhattam meg, hogy meg ne kérdezzem anyámat a dologról.
Miért kell letakarni a tükröket? Azt válaszolta azért, mert a házbéliek nem akarják, hogy visszatükröződjön a halott képe. Sehogyan sem értettem. Mi ebben a lényeg? Miért ne tükröződjön vissza a halott képe?
Miért ne?
Ugyanazért – válaszolta - amiért régen a háziállatoknak nem adtak nevet. Akinek nincs neve, azt nem hívhatod vissza. Ne nevezd nevén, és nem talál meg. Olyan ősi babona ez, mely előbb született a muglik keresztény vallásánál, hamarabb Buddhánál és Mohamednél.

Most itt állok előtte. A tükörképem sovány, az elgyötört arc valahogy idegennek tűnik.
Valamikor pár perccel ezelőtt már elkezdtem érezni a hideget, ami belemar a csontjaimba, de csak most tudatosodik bennem teljesen. Rázkódom.
A tükörképem ironikus arckifejezéssel bámul rám vissza, aztán egyszer csak, a fizikai törvényeknek ellentmondva, elfordul tőlem.
Akaratlanul is felkiáltok. Mit tehetek? Fussak? Hová?
Szemben állok vele, és ő háttal nekem.
Legyűröm az iszonyatot, és meredten szembenézek az elkerülhetetlennel.

- Így tudunk beszélgetni. Itt az ideje, nem gondolod?

Valami nagy baj van.
Én tisztában vagyok vele, hogy az elmém megbomlott.
A naivitás hosszú évek óta elkerül.
Luxus lenne.
Azon a bizonyos éjszakán egyszerűen összeomlott bennem minden. Nincs épelméjű ember, aki elviselte volna a látványt, az érzést, ahogy tönkreteszik, elveszik tőle az egyetlen fontos, szeretett dolgot, ami, talán szentimentális szónoklatnak tűnik, de az élete értelme volt. Ahogy meggyaláznak mindent, ami számodra szent.
De a hallucináció más.
Ez most valóság.
Irracionális, de érezhető, tapintható. Érzem a gondolatait, a szagát, a létét, az istenverte akaratát. És a hangját.

- Azok után, hogy megerőszakoltad a szerelmed? Gyalázatra gondolsz? Én lennék a szennyes? Azok után, hogy legyilkoltál annyi embert? Áh! Amikor azt a szukát agyonverted, esküszöm, büszke voltam rád! – Halk kacaj. – Kezdem azt hinni, Lucius tévedett, amikor azt mondta, nem vagy méltó arra, hogy állandó testet adj nekem. Lehet, hogy meggondolom magam, és maradok. Mit szólsz? Más módja is van annak, hogy Potter erejét használjuk. Nekem így is tetszik. Ő, a közös gyenge pont az életünkben, és képtelen küzdeni ellenünk. Hát nem nagyszerű? Elárulhatok neked egy titkot? – Fintorog. - Szerintem, a szíve mélyén még mindig szeret téged. Igen. Ráadásul így mindent megkapok egyszerre.

A szuszogásom egyre hangosabb, a dühöm leterít. Egyetlen mozdulattal felkapok a tőlem nem túl messze álló asztalról egy üres poharat, és a tükörbe dobom.

- Rohadj meg! – ordítom, miközben a pohár célt talál, és a tükör apró darabokra törik. – Én nem öltem meg senkit! Te voltál, te!

- Igen? Na és ki hisz neked?

Zuhanok.
Végre megértettem.
Most már kezd letisztulni minden.
A tetteim, a gondolataim…
Az akarat, amely úgy ér el, hogy közben, gondolkodás nélkül, muszájból cselekszem.
Óvatos, galád, és milyen okos.
Akár egy kígyó.
Hideg, körkörös mozdulatokkal, szorítottál össze.
Egyben nyeltél le, akár egy figyelmetlen, elkóborolt egérkét.
A kígyók, természetüknél fogva ridegek.
Az apám elleni gyűlöletem ad neked erőt?
A gyűlöletem a világ ellen, amelyik felhasznált engem és őt ocsmány, elavult érdekek miatt, a gyűlölet önmagam ellen, a tehetetlenségem ellen?
A fájdalmam, hogy elvesztettem mindent, és hagytam? A gyengeségem?
Az a brutális, eszeveszett szenvedély, amit egyetlen ember iránt érzek, és éreztem egész életemben?
Bennem élsz, már három éve.
Növekszel, erősödsz, mint egy önálló szervezet.
Szívod az életem minden erejét, az érzéseimet, a fájdalmamból táplálkozol.
Abból a fájdalomból, ami ezek szerint arra kellett, hogy téged életre hívjalak.
Nem.
Ezt nem.

Futásnak eredek. Feltépem az ajtót, és elindulok, végig a szűk folyosón, minden oldalra eső ajtót felcsapva. Most még van bennem annyi tudat, és erő, hogy összeszedve magam, elmondjam neked, hogy a bocsánatodat kérjem, hogy csak megöleljelek, és a füledbe suttogjam, mennyi mindent sajnálok, és mennyi mindent kell helyrehoznom, ha egyáltalán lehetséges.

A szürke, félhomályos ház lépcsőjéhez érek. Megragadom a fakorlátot.

- Harry?!

Az esélyeink egyre csökkennek. Vagy most, vagy, vége.
Nem marad más belőlem, mint egy idegen, lelketlen szörny.
Azt akarom, hogy tudd, amit nem mondtam el neked ennyi év alatt, hogy megérts. Valahogy fontos, hogy megérts. Nem tudom szóba állsz-e velem ezek után, hogy képes vagy-e egyszerűen csak végighallgatni, de most ez olyan fontosnak tűnik, mint az, hogy egyáltalán képes legyek levegőt venni.
Zajt hallok a hátam mögül.
Mire feleszmélek, ott állsz mögöttem, kezedben egy székkel, amit a fejed fölé emelsz. A szemeid szikráznak a dühtől. Összeszorított ajkakkal bámulsz rám egy röpke pillanatig, aztán lesújtasz. Az ütés telibe talál.
Megszédülök, és bár próbálok a korlátban megkapaszkodni, ez mind kevés. A föld kiszalad a lábaim alól, és összecsuklom. Elvesztem az egyensúlyom, és legurulok a lépcsőről. Mintha egy felvételen keresztül látnám.
Azonnal nem is fáj. Tompa, és sokkoló.
Legalább tíz métert gurulok lefelé, agyonsebezve magam. Aztán a lépcső alján, összekuporodva, mint egy szerencsétlen kölyökkutya, földet érek. A fejemet védem a kezeimmel, és ahogy az arcomból kisöpröm a hajamat, érzem, hogy ragacsos vagyok a vértől. Hozzátapadnak az ujjaimhoz a hajszálaim.
Valahogy nevetni van kedvem. A tenyeremet nézem, és remeg a kezem. Sokkolhatna a látványa, de én csak valami sovány bizsergést érzek a tenyeremben. Felemelem a fejem. Olyan sötét van itt, és… hideg. Miért van ebben a házban ilyen kurva hideg?
A padlón hátrébb csúszva csak most érzem, hogy tócsában ülök.
Víz. Mintha valaki elfelejtette volna elzárni a vízcsapot.
Ott állsz, megkövülve a lépcső felső fokán, kezeid a fejedet szorítják.
Becsukod a szemed egy pillanatra, és az égre emeled az arcod. Elmosódva látom, ahogy rázkódva, lassan leülsz a lépcső fokára. A görcsös sírástól megvörösödött tekinteted rám emeled. Mikor sírtál utoljára? Valószínűleg akkor, amikor én.
Nem itt, nem ilyen körülmények között.
Miért?
Mivel érdemeltük ki ezt?
Mi olyat tettünk, életünk során, Merlin, mit? Mi az, ami miatt így kell vezekelnünk?
A sós, és fémes vér a számban összegyülemlik. Köpnöm kell, különben hányni fogok.
Kiadom magamból, és négykézlábra kapaszkodva felállok. Belekapaszkodom a korlátba, de két lépésre van csak erőm. Le kell guggolnom.

- Harry?! – suttogom, a hangom olyan furcsa, hörög, sípol a tüdőm. Belekapaszkodva a lépcsőfokokba lassan húzom fel magam rajta, egyre közelebb hozzád. Ismeretlen, elidegenedett a testem, sehogyan sem engedelmeskedik. Az elgémberedett végtagjaimba erőt lehelve, görnyedten kiegyenesedek. – Emlékszel? Amikor, hetedikben odamentem hozzád, és azt mondtam, hogy kellesz nekem? Emlékszel?

- Igen - suttogod.

Hajnalodik. Kintről varjúkárogás hallatszik, meg egypár másik madár hangja.
Az árnyak mérete furcsán megnő a szobában. Elnyúlnak, a falnak támasztva magukat. Valahonnan vízcsobogás hallatszik. Mintha egy fürdőkádat akarnának vízzel telíteni.

- Ne hagyj el! - Elérlek. A kezed még mindig az arcod előtt. – Ne hagyj el, segíts nekem!
Leereszted a kezed, és először sok év után, valahogy máshogyan nézel rám. Megrázkódsz, az arcod mintha kutatná az enyémet. A szemeid úgy égnek a félhomályban, mint egy-egy életadó fáklya. Szinte érzem a gondolatod. Belesimulsz, elenyészel. Bámulatos a természet. Egyik kezed óvatosan felém emeled, és szinte rettegve attól, hogy egy rohadó hullát találsz majd, megérinted az arcom.

- Draco? – suttogod óvatosan, aztán a szemembe nézel. Ingázó tekintettel, elmosódott szemekkel. - Ez, most tényleg te vagy?

- Igen - lehelem a szádra.

- Hogy…? – Nem tudom a rémület, vagy a felismerés mondatja-e veled.

Valahogy megtalálod az ölelésem, és egy pillanatra érzem, ahogy belesimulsz.
Nincs ebben boldogság, inkább féltés, kétségbeesés.
Mint, amikor a régi, elveszett társunkat próbáljuk előhívni, a halott, elveszett, enyésző, lélektelen világból.
Táplálod bennem, a maradék emberi vonásokat, mint a pokol előtti, utolsó órák angyalai. Azok, akik csak úgy megjelennek, az ágyad lábánál, halkan mosolyognak, és elhitetik veled, hogy minden rendben lesz.

- Talán így tud a legjobban bántani. Engedi, hogy utoljára még engem láss. Tudja, hogy így nem lesz erőd, hogy végezz velem. Egyetlen kérésem van csupán. Ígérd meg, hogy megteszed nekem.

- Mit?

- Ígérd meg, hogy nem fogsz habozni…
Már nem tudom befejezni. Váratlanul ér a nyomás a mellkasom belsejében. A fájdalom ki akarja csavarni a szívemet. Ellépek tőled.

- Menj!

- Nem! - rázod a fejed.

- Azt mondtam, menj! – Eltorzult arccal belekapaszkodom a lépcsőkorlátba. – Menj már!

Az ordításomtól összerázkódsz. Felfogod, hogy vége. Már nem velem beszélsz.

- Sohasem lesz, vége! Hallod Potter?

- De igen. – A hangod túl nyugodtnak tűnik. Nincs benne félelem, inkább megnyugvás. Szomorú mosoly az, ami az arcodon megjelenik. Felemeled a karod, és óvatosan végighúzod az arcom élén. Aztán az idill véget ér.

Megragadlak, és teljes erőből a falnak taszítalak. Mikor a hátad eléri, nyögve dobbansz rajta. Pillanatra meginogsz, aztán, egy utolsó pillantással a szemembe nézel, és leiramodsz a lépcsőn. És én utánad.
Nem tudom, hová menekülsz. Innen nincs tovább. A házat lezártam. De hát ezt, nyilván te is tudod. Időt akarsz nyerni? Minek. A mi sorsunk évekkel ezelőtt bevégeztetett.
Aztán rájövök.
Potter, te ostoba.
Nem magad miatt?
Megtaláltad a nőt?
Azt a szerencsétlen, sárvérű senkit? Miatta? Most is találtál fontosabbat?

Mérgemben belerúgok a falba. Az átnedvesedett, salétromos vakolat lepereg róla.

- Mi van?

Pszichés kacagás. Végigsimítok az arcomon, mintha most ébrednék, ezeréves álmomból.
Tudom, hol keresselek. Kíváncsi vagyok, rájöttél-e, hogy van a házban még valaki, akit meg kell menteni. Az aduász. Övé a rózsaszínű bicikli.

Következő fejezet