Egy normális világban, talán minden másként történt volna. De a mi történetünk nem egy normális világban játszódik.

Június 11.
Délután: 15: 20


Hermione kimerülten törülte le a homlokáról a csorgó verítéket. Másfél órája próbálnak bejutni a Malfoy Kúriába. Mindketten ingerültek voltak. Egyik védőbűbáj, a másik után. Az állandó koncentráció, a minden idegszáladat összpontosítani próbáló feszültség, a barátod, aki talán ebben a pillanatban is az életéért küzd, és te képtelen vagy segíteni neki. A sírógörcs határán, amikor már túl vagy minden elképzelhető lehetőségen.

- A rohadt életbe! – A lány dühében belerúgott a láthatatlan falba, amely elzárta tőlük a bejáratot. Válaszul két métert röpült hátra.

Piton megrökönyödve pillantott rá, és szó nélkül folytatta az ostromot. Ő is fáradt volt, de nagyobb volt az állóképessége. Csak centimétereket tudtak előre haladni.

Néhány elmormogott varázsigéje után még egy pár lépés előre. Hermione összekötötte a tincsekbe összetapadt haját egy hajgumival, és újra kezdte. Már nem emlékezett rá, hány órája kínlódnak így.

- Még egy utolsót, már közel vagyunk! – A férfi szinte könyörögve nézett rá. És a lány, ebben a pillanatban hihetetlenül irigynek érezte magát. Ki küzdött valaha érte így? Ilyen szenvedéllyel? Erővel? Senki. Soha.

Neki veselkedtek, és folytatták azzal, amennyi erő maradt bennük.

Aztán hirtelen eltűnt az ellenálló erő. Enyhült a nyomás. Egy-két gyönge szikra jelezte a levegőben a bűbáj hatásának végét.

Piton megforgatta a pálcáját, és zsebre vágta. De az arcán mérhetetlen csalódás tükröződött.

- Átvert. Nincsenek itt. Túl egyszerű volt.

- Túl egyszerű? – Hermione nem akart hinni a fülének. – Ez?

- Azért nézzünk körül.

Beléptek az épületbe. Félhomály, és enyhe penészszag fogadta őket. Hatalmas hal, széles folyosókkal, drága díszítésű ajtókkal. Lakatlan, és valahogy szomorú.

A férfi az egyik nyitva hagyott ajtóra mutatott.

- Színjáték. Elterelés.

Hermione a pálcája végével bökte meg a félig nyitott ajtót. Attól félt, hogy amit látni fog, az örökre tönkre teszi.

Becsukta egy pillanatra a szemeit, aztán kényszeríttette magát, hogy újra kinyissa. A terem közepén, amelyiknek az ajtajában álltak egy férfi feküdt. Meg volt kötözve. Vergődött, mikor meglátta őket, és valamit mondani akart, de a ragasztószalag, ami a száját fedte, nem engedte szóhoz jutni.

- Milyen pórias! – Piton lekicsinylően letépte a férfi ajkairól a szalagot, aki egy fájdalmas üvöltéssel válaszolt az eseményre.

- Jól van? – kérdezte tárgyilagosan, de máris a szobában lévő csapdák után kutatott.

- Ki maga? – lihegte rémülten az illető.

- Nem számít. – Piton előkapta a pálcáját, és végig vezette a férfi mellkasa fölött. Miután végzett, talpra segítette, és az ajtó felé mutatott – Ott a kijárat. Menjen!

A férfi fejvesztve menekült el.

Piton fellélegzett.

- Jöjjön, Ms. Granger! Az Abszol útra megyünk. Nincs túl sok időnk! - Előszedte a hopp-port. – Előre figyelmeztetem! Nem kérdez, nem okoskodik. Hallgat! Ahogy megbeszéltük!

- Rendben! – Hermione megadóan a férfihoz lépett. Az átkulcsolta a derekát, és egy pillanat múlva, már egy zajos sikátorban álltak.

- Egy üveg lángnyelv whiskyt… Nem, adjon mindjárt kettőt. – Piton ledobta a galleonokat a bárpultra, aztán teljes nyugalommal a lány szemébe nézett. – Erre felé mások a fizetőeszközök. Néha egy üveg alkohol könnyebben megoldja az emberek nyelvét, mint egy zacskó arany.

Könnyedén, nemes egyszerűséggel eltette a két üveget, és megindult az utcán.

- Nem jön? – kérdezte gúnyosan, visszapillantva a földbegyökerezett lábú lányra.

Meglebbentette a köpenyét, és ellenkezést nem tűrően egy szűk utca mélye felé haladt.
A keskeny sikátor két szélén koldusok, és elveszett boszorkányok kezei kapaszkodtak Hermione ruhájába. Mindenféle kétes arcok pillantását érezte magán. Futva rázta le magáról a borzongást. Egyre jobban lemaradt. Elkeseredetten kiáltott az előtte haladó férfi után:

- Várjon!

Piton nem állt meg. Úgy tett, mintha nem hallaná, vagy tényleg nem hallotta. Így hát nem tehetett mást. Követte, a fekete köpeny lobbanásait figyelve. Egy pillanatra sem lassított. Csak lépkedet, és egyre az járt a fejében: Istenem, ha egyszer vége lesz! Mert ugye vége lesz? Elmondhatja ő valakinek, hogy min mentek keresztül? Hogy mit szenvedtek? Fog valakit érdekelni, hogy milyen tengernyi áldozatot hoztak mindannyian, hogy túléljék az egészet, és mások is megszabaduljanak ettől a borzalomtól?

Egy idő után már fogalma sem volt merre járhatnak. Pár lépéssel Piton mögött haladva, elértek egy különösen lepusztult utcába. A házak falai közel álltak egymáshoz.
Hermione felnézett, és a falak között kifeszített ruhaszárító kötelek egyikén, egy fekete varjúra lett figyelmes. Ott ült. Nem, inkább gubbasztott, és a szemeivel a lányt figyelte. Ijesztő volt.

- Professzor úr! – suttogta, miközben le sem tudta venni a madárról a szemét. De mivel nem kapott választ, mégiscsak körülnézett. Csak a fekete talár csücskét érkezett meglátni, ahogy Piton bement a mellette lévő ajtón. – Uram?! Várjon!

Hermione nem volt félős alkat. A kíváncsisága és az igazságérzete mindig adott neki annyi erőt, hogy túl tudjon lépni dolgokon. De most félt. Tiszta szívéből.
Berontott azon a bizonyos ajtón, de amikor rájött, hogy korom sötét fogadja és csönd. A szíve vadul elkezdett kalapálni.

- Uram? Professzor úr?

Valahogy kiabálni sem mert, ennél hangosabban.

A szemei kezdtek hozzászokni a sötéthez. Egy pókhálós, büdös szoba közepén állt. Voltak ugyan ablakai, de azok annyira piszkosak voltak, hogy alig jött át rajtuk fény. Újra kiáltani akart, de aztán meghallotta, hogy a másik szobából hangfoszlányok szűrődnek át.

- Áh! Perselus Piton! Micsoda meglepetés!

A hang suttogás volt csupán, de olyan erővel szólt, mintha a szélrózsa minden irányból jött volna egyszerre.

- Mortuez! A segítséged kell.

Piton hangja megalázkodó volt, és tisztelettudó. Sosem hallotta még ilyennek. Hermione óvatosan közelebb lépett az ajtóhoz. A másik szoba gyöngyfüggőkkel volt eltakarva a kíváncsiskodó szemek elől. Először nem is látott semmit, csak egy hosszú sötét árnyat, ami meghajlik a térben. Aztán ahogy egyre közelebb került, a szemébe ötlött valami kerekesszék féle, amiben ült valaki, és egy előtte térdelő alak.

- Mit hoztál nekem, gyermekem? – Olyan hangsúllyal ejtette ki ezeket a szavakat a székben ülő, mintha a következő percben képes lenne rávetnie magát a másikra.

- A legjobbat mesterem. Amit érdemelsz!

Nem látta tisztán a bent lezajló dolgokat, de hallotta egy üveg kupakjának halk csavarodását, és valami olyasmit, mint amikor az ember nagy kortyokkal önti magába a folyadékot.
Óvatosan megakasztotta a mutatóujjába a gyöngyfüggő néhány szálát, és elhúzta oldalra.

- Mond hát, hű tanítványom! Mi keresnivalód van ebben a posványban?

Néhány másodpercnyi csönd következett. Hermione most tisztán látni vélte az alakot, aki a kerekesszékben ült. De a falon visszatükröződő árnyék egészen mást mutatott. A székben egy hatvanas, ősz, görbe öregember ült, míg a falon, a szék árnyéka fölött, egy kígyószerű alak ütemes tekergőzése látszódott. Körbe-körbe, minduntalan kicsavarodott a teste, s közben a csontok furcsa roppanása, és a hús csavarodásának fröcsögő hanga borította be a csendet. Mint mikor a húsdarálóba dobod a fasírozottnak valót, és lassan tekerni kezded.

„ Uramisten!”

- A bolygó lélek testet talált. És ölni készül. Te ismered a módját, hogyan szabadulhatnánk meg tőle.

- Mennyire fontos, fiam?

Hermione becsukta a szemeit. Egész testében remegett. Legszívesebben megfordult volna, és kirohant volna az utcára, hogy levegőhöz jusson.

- Nagyon. – Piton suttogása, az a rémisztő suttogás, a hely maga, az egész iszonytató helyzet. A lány egy lépést lépett hátra. Abban a pillanatban úgy érezte jobb, ha nem hallja a folytatást. El innen.
A háta mögött valami furcsa, nagyon gyors, egyenleten mozgásra lett figyelmes.
Ijedten megfordult.
Egy kisfiú állt előtte. Egy fiú, akinek az arca, valahogy öregnek tűnt. Szalma haja volt, furcsa, égszínkék szemei. És a mosolya? A fogai, mintha hegyessé lettek volna reszelve.

- Mit akarsz? – rikoltott rémülten a gyerekre.

De az, csak elmosolyodott, és fura szaggatott mozgással közelebb lépett.

- Haragszik rád! – nyögte, elhaló hangon. A kezeit felé nyújtotta.

Hermione undorodva tért ki az érintése elől.
Valahonnan a távolból egy fura, harmincas évek béli zene hallatszott. Olyan, mint egy ócska bakelit lemezen szóló tangó.

- Ki? – Hermione rémülten kapaszkodott meg a mellette lévő díványban.

- Ki? Hát ő! Elárultad.

- Mi a fenét akarsz?! – Idegesen hátrébb lépett, és kezébe vette a pálcáját.

- Én semmit. Ronald! Dühös. Miért nem mész utána? Vár rád. Hosszú évek óta.

Hermione arca megdermedt. Érezte, ahogy a csigolyáin végig kúszik a jéghideg rémület.

- Takarodj tőlem! – A lehető legbátrabbik énjét elővéve, s a pálcáját neki szegezve, előre lépett, és a kölyköt megpróbálta a sarokba űzni. De az, csak nevetett.

- A Dáma, az tudja, mi jut neked! Az majd megmondja. Mikor ott leszel!

- Takarodj! Érted? Hagyj békén! – A hangja már rég nem volt parancsoló, inkább csak könyörgött.

Kevés választotta el tőle, hogy összeomoljon.

- Takarodj! Nem mész el a francba? Szemét kis szarjankó! Azt hiszed, meg tudsz ijeszteni?

Könnyek gyűltek a szemében. Nem volt képes leküzdeni őket. Vett egy mély levegőt, és megfordult. El innen. Levegőt!
Kimenekült a házból, és a bejárati lépcső korlátjára hajolva zokogni kezdett.

- Ms. Granger!

Piton. Halk, kegyetlen, de most valahogy megbocsátó.

- Ms. Granger?! Kérem?!. Szedje össze magát, és menjünk!

Hermione felemelte a fejét.

- Vége?

- Jöjjön! Igen, vége. Menjünk! – belekarolt, és szabályosan elvonszolta a ház elől.

- Mi volt ez az egész? Ki volt az az ember? – szipogta halkan. Még mindig remegett egy kicsit a hangja.

- Mortuez? Hát én nem nevezném embernek. Az ő számára az emberek csak torzók. De ő az egyetlen, aki tudja, hogyan szabadíthatjuk meg Malfoyt a biztos haláltól. Nem a legkedvesebb társaság, annyi szent. És még így sem biztos, hogy sikerül. Mortuez olyan öreg, mint maga az emberiség. Valaha a tanárom volt, igaz csak egy röpke ideig. És ő tanította magát Tom Denemet is. Bár ne tette volna.

- Az a gyerek? Látta azt a gyereket?

- Gyereket? – Piton egy félmosollyal az arcán a lányra nézett. – Az egy lidérc volt. Csak annak jelenik meg, akiben érzi a bűntudatot, és a fájdalmat. Nem fontos milyen alakot ölt. Nincs neme, vagy kora. Lehet nő, férfi, akár gyerek is. A lidércek igyekeznek mindig ártatlan látszatot kelteni, de valójában nagyon gonosz kis lények.

- Olyan sovány volt, és a mozgása, a haja, mintha szalmából lett volna.

- Igen, a lidércek közös vonása, hogy kicsit emlékeztetnek a madárijesztőkre. Arra kell következtessek, hogy ön még nem találkozott eggyel sem.

- Tényleg nem, és többé nem is szeretnék.

- Mindenesetre, mint volt tanárja, azt tanácsolom, ha legközelebb találkozik eggyel, használjon szenteltvizet.

- Tessék? – A lány azt hitte félre hallott valamit. – Én azt hittem,…

- Igen, gondolom mit hitt. A muglik is használnak olyan dolgokat, amelyek esetenként megvédik őket az ártástól. Maga a szenteltvíz, igazából nem mugli találmány, de átvették tőlünk, és nem is a víz a lényege, hanem a rítus, ahogyan azzá lesz, ami. A hit, Ms Granger, csodákra képes. Nekem elhiheti.

- Ez egy mugli mondás, professzor úr! – Hermione szája felfelé görbült. – Csak azt ne mondja, hogy a muglik ezt is a varázslóktól vették át!

- Hát akkor nem mondom.

Egy ideig csöndben haladtak egymás mellett. Hermione agyában egyfolytában azok a szavak jártak, amit a lidérctől hallott. Honnan tudhatott Ronról? Arról, hogy ő maga mit érez, amióta a fiú meghalt? Hátborzongató.
Elértek a Foltozott Üstig, ahol Piton kicsit lelassított.

- Meg kell állnunk valahol. Roxfortban nem merem elkészíteni azt a szert, amit meg kell itatnunk Mr. Malfoyjal, és gondolom önnek sincs jobb ötlete ennél. A lány bólintott, és Piton egy utolsó kutató pillantás után, előre ment.

Következő fejezet