Az embert egyetlen egy valami különbözteti meg alapvetően az állatoktól. Az, hogy az ember fél a haláltól. Tudja, hogy meg fog halni. És bármit képes megtenni azért, hogy életben maradjon. Hazudik, csal és gyilkol. Az állat nem ismeri a halál fogalmát. Szükséghelyzetben ellenáll és küzd, ha az életére törnek. De nincsenek intuíciói. Nem sejt dolgokat előre, nem úgy, mint az ember, aki éppen ettől olyan veszélyes…


Június 12.
Hajnali 05:00.

Meg fog találni. Annyi időm sincs, hogy megálljak, és levegőhöz jussak. Sajgó testem utolsó erejével rohanok az alsó szint fürdőszobája felé, ahonnan a víz szivárog, és lassan elönti az egész kőpadlózatot. Feltépem az ajtót, és ijedten próbálom a lehető legrövidebb időn belül felfogni, mi az, amit meg kell találnom. A fürdő hatalmas. Valószínűleg több, sőt sok ember részére lett kialakítva. Sötétkék csempe borítja a falat, amelyen lustán kúsznak a föld irányába a pára csöppjei. Megállok a közepén, és végre meglátom a kádat, amiben egy alak fekszik. Közelebb lépek, és felfogom, hogy egy fiatal nő küzd benne élete utolsó perceiért. Csak nyögni bír, a száját letapasztották, és a karjai valószínűleg el vannak törve, mert élettelenül hevernek mellette. Nem bírom. Odafutok hozzá, és a válla alá akarok nyúlni, hogy kiemeljem a fejét a vízből, de akkor meglátom a termetes pocakját. A víz, amiben fekszik zavaros. Halvány vörös vér szivárog a teste alól a felszínre.

- Jól van? – kérdem. Borzalmasan néz ki.

Nem válaszol, hiszen nem tud. A fájdalmon kívül csak egy valamit látok a szemeiben: eszeveszett félelmet. A szemgolyóinak a kaotikus mozgását, és néha egy-egy rándulást, amit előidézhet a fájdalom is. Letépem a szájáról a szalagot, kihúzom a kádból a dugót. A víz utat talál a lefolyóba. Őt legalább nem lehet becsapni. A fizika működik.
A nő nem mozdul. Halott arckifejezéssel néz rám. Az arcizmai remegnek. Közelebb hajolok hozzá, mert úgy érzem, mondani akar valamit.

- Hol… a… lányom? Hol van?

Jéghideg borzongás jár át. A szemeit kutatom. Aztán látom, ahogy a pupillái összeszűkülnek a fájdalomtól. Megrándul. A törött karja úgy remeg, akár egy epilepsziás végtagjai. A hasához akart kapni, de nem tud. Önkéntelenül megteszem helyette, és egy furcsa, görcsszerű, idegen mozdulatot érzek a tenyerem alatt. Az arca eltorzul. Összeszorítja az ajkait, és egy halk nyüszítést hallat.

- Rosszul van?

Tudom, hogy ostoba kérdés, hiszen a bőre halálosan fehér, és kiveri a hideg veríték a homlokát. Tanácstalanul belemarkolok a törött karjába és próbálok erőt önteni belé, mindenféle megnyugtató szavakat kántálva. Semmit sem ér. Ki kell emelnem onnan.

- Szülni fog ugye? Én..én nem tudok segíteni! Én nem vagyok orvos! De megmenekülhetünk, ha nem üvölt, és nem hívjuk fel magunkra a figyelmet. Kérem!

Nem hall engem. A feje oldalra bicsaklik, és egy kétségbeesett, elfojtott hörgés tör fel a tüdejéből. Nem tudja mozgatni a karjait. A combjai önmaguktól tárulnak szét. A kádból közben lefolyik a víz. Óvatosan alányúlok, és nehezen, imbolyogva, de kiemelem onnan. A kezemben van. Iszonyúan nehéz. Lefektetem a földre. Görcsösen húzza fel a lábát, a kezeit továbbra sem tudja használni. A lihegéséből ítélve nincs túl sok hátra. Remegő kézzel kisimítom az arcából a vizes hajszálakat.

- Hol lehet? A lánya! Gondolkozzon!

Az összeszorított ajkakból egy idegtépő üvöltés tör ki:

- Istenem! Segítsen!

- Segítek, de ön is tegye azt! – Remeg a hangom. Nem tehetek róla. - Vegyen mély lélegzetet! Úgy, lassan… ez az!

Kicsiket fújtatva rám emeli a tekintetét, amiből hiányzik a részvét. A lányát kellene keresnem, de ő is tudja, ha most itt hagyom, mindennek vége. Ördögi kör. Az agyában már csak egy gondolat él. Szülnie kell, és ezt nem tudja megcsinálni egyedül.
Tökéletes csapda.
Ha van valami, amit megtanultam életem során, az az, hogy a dolgok mindig bonyolultabbak annál, mint amilyennek első látásra tűnnek. Tudom, hogy ebből a történetből egyikünk sem fog győztesként kikerülni. Tudom, hogy az igazi vége a történetnek nem Voldemort legyőzésével következett el. Nekem azt az embert kell megölnöm, aki azt a kígyóképű szörnyet életre hívta. Tom Rowle Denemet. Az embert, aki legyilkolt körülöttem mindenkit, aki tönkretette az életemet, aki miatt át kellett élnem az összes gyalázatot. Aki birtokolja annak az embernek a testét, akit először megszerettem. És akit most e miatt el kell, hogy pusztítsak.
Senki se keressen itt igazságot. Az életben a dolgok nem úgy történnek, mint ahogyan elvárható lenne. Én képtelen vagyok elhagyni ezt a helyet. A szörny ismer engem, és tudja, hogy nem fogom megtenni. A nő miatt, a lánya miatt és Malfoy miatt. Ja, valakit kihagytam: és Tom Denem miatt.
Itt lesz vége. Tudja jól, hogy belefáradtam, és hogy én is azt akarom, hogy vége legyen. De ez mind kevés. Nem áll össze a kép a fejemben. Kell itt lennie még valaminek.
Tom gondolkodása nagyon bonyolult. Nem értem, miért vagyunk itt. Mi ez a hely, és miért most?
Miért most?
Lázasan próbálok gondolkodni, hátha megértem. Bármilyen összefüggés segíthet. Nézem a nőt, aki eltorzult arccal tűri a szülési fájdalmakat, végignézek a fürdőszobán, és lassan fészket ver az agyamban egy furcsa gondolat, ami túl rémisztő.

- Tudom, hogy rosszul érzi magát, de próbáljon válaszolni a kérdéseimre! Mi a neve?

- Elisabeth – suttogta lehunyt szemekkel.

- Hogy került ide? Ki hozta magát ide?

- Senki. Ez az én házam. Itt lakom a kislányommal, Meropéval.

- Merope? Milyen név ez? – Azt akarom, hogy beszéljen. Az segít legyőzni a sokkot, és elterelni a figyelmét. Közben rájövök, hogy honnan ismerős a név. A történelemkönyvből.

- Nem tudom, a nagyanyám testvére viselte ezt a nevet. Őróla kereszteltem el. – Görcsbe rándult, és tágra nyíltak a szemei. – Istenem, ez nagyon fáj! Nem kellene ennyire fájnia!

- Ez a ház! Azt mondta a maga háza?

- Igen, de miért olyan fontos ez? Hívjon orvost! – üvölti az arcomba.

- Nem tudok orvost hívni, mert nem tudok kijutni. És be sem tud jönni senki.

- Ezt nem értem? – Egyre jobban remeg a hangja.

- Tudom, de értelmesebben nem tudom megmagyarázni. Hol van a férje?

A nő összeszorítja az ajkait. A nyakán kiduzzadnak az erek az erőlködéstől. Pár másodpercig még a lélegzetét is visszafogja, hogy ne ordítson. Csak azután képes válaszolni.

- Nincsen férjem. Elváltunk, már vagy egy fél éve. A házat a nagynénikémtől örököltem. Meghalt szegény. A nagyanyáink hárman voltak testvérek. Három nő. Marg néni, az én nagyanyám, és a legidősebbik, akiről a lányom kapta a nevét. De ő nagyon fiatalon halt meg. Marg néninek nem születtek gyerekei. Az anyámnak pedig csak én. Marg néni itt dolgozott, hosszú évekig, ebben a házban.

Elengedem a kezét, és hátrébb csúszok a síkos padlón. Valami nem stimmel. Vagy túlságosan is ismerős az egész?

- Mi a családneve?

- Nem értem? – Oldalra hajtja a fejét, hogy jól lásson engem.

- Úgy értem, mi volt a vezetékneve a családjának. A tradicionális családok mindig meghagyják a családnevüket. A nők is. Még abban az esetben is, ha férjhez mennek.

- Gomold.

Remegni kezdett a fejem. Ha valakinek ismernie kell ezt a nevet, hát az én vagyok. A következő kérdésre már tudom a választ, de azért felteszem.

- Ugye ez egy árvaház volt régen?

Csodálkozva néz rám.

- Honnan tudja? Az a szemét is ezt akarta tudni, amikor először idejött. És mit keres itt maga egyáltalán? – Egyre hisztérikusabban kezd kiabálni. – Maguk mind megőrültek? Vagy örömüket lelik abban, hogy letámadnak egy védtelen anyát, és a kislányát? Istenem!

Újabb görcsök következnek. Csak bámulom, és nem tudom, mit mondhatnék neki. Az igazat biztosan nem. De már legalább tudom, hogy hol vagyok, és hogy ki ez a nő előttem.

- Fiút vár?

Alig érti meg, hogy mit kérdezek. Csak bólint, és elfordítja a fejét.
Milyen ironikus a sors. Bár azt hiszem, ebben az esetben a sorsnak besegítettek elég rendesen. Még magam sem fogom fel teljesen a jelentőségét az elhangzottaknak, de egy valamiben biztos vagyok! Egyáltalán nem véletlen az, hogy most itt vagyok. Csak azt nem tudom felfogni, milyen szerepet szántak nekem ebben a játékban.

- Van ebben a házban kandalló? – kérdezem hirtelen.

Újabb értetlen tekintet, de már nem kérdez. Túl fáradt.

- Van. Három is, de mindhárom be van falazva.

- Hol?

- Kettő a földszinten, egy az emeleten.

Odahajlok hozzá, és megsimogatom a fejét. Holtsápadtan néz a szemembe. Rengeteg vért vesztett.

- Kitartás! Megkeresem a lányát, és valahogy kijutunk innen.

A szája görcsös sírásra húzódik, és ha tudná használni a karjait, biztosan belém kapaszkodna. De képtelen rá. Így csak a szemeiben látom, hogy halálfélelme van. Én tudom milyen az.
Felállok a vizes padlóról, és már a ruhámból is csavarni lehetne a vizet. Enyhén didergek. Iszonyúan hideg van itt.
Körülnézek a fürdőben, valami használható tárgy után kutatva.
Bár tudnám, helyesen teszem-e, amit teszek. De hát kit kérdezhetnék meg?

- Ígérem, hogy sietek! – szólok még, aztán elindulok az ajtó felé. Pár pillanatnyi hallgatózás után halkan kinyitom, és kilépek rajta.

Sötét, nyomasztó hatással van rám az egész hely. A régi fakorlátok, a fakó tapéták a falakon. A magas mennyezet, és a régi típusú csillárok, mind valamiféle elmúlásról mesélnek. Mintha sok-sok évvel ezelőtti időkben járnék. A bútorok nagy része is régimódi.

És Malfoy valahol itt lapul. Engem követ a szemeivel. Tudom. Érzem a pillantását a bőrömön. Perzsel. Minden varázsló megérzi a másik jelenlétét. Még tömegben is. Egy ilyen helyen meg főként.

Egy hatalmas hallban állok. Már látom a félig falba épített kandallót. Valóban be van falazva. A kandalló mellett a falra erősítve egy keresztet ábrázoló piszkavas. A célnak megfelel. Lerántom a falról, és nekiesek a kandallónak. Nem érdekel, mikor talál rám. Teljesen mindegy. Kiutat kell találni. Ütöm, teljes erőmből, de a fal meg sem mozdul. Még megsérteni sem tudom. Teljesen egyértelmű, hogy meg van bájolva. Pálca nélkül semmire sem megyek. Dühömben a szoba másik végébe dobom a piszkavasat és a kezeimet a fejemre szorítva, lecsúszok a földre. Nem jó! Ilyen nincs!
Rossz úton járok.
Kezd elönteni a pánik. A falba tudnám verni a hülye kemény fejemet. Csak most hallom meg a keserves szipogást, valahonnan a másik falba épített szekrény irányából. Leveszem a fülemről a kezeimet, és egy ideig csak hallgatózok. Aztán újra meghallom, de most tisztábban. Felállok, és a szekrényhez megyek. Egy hirtelen rántással nyitom ki, amitől a benne kuporgó kislány ijedten megrándul, és már éppen sikoltani kezdene, de én erőszakosan a szájára nyomom a tenyerem.

-Merope! Cssss! Nyugalom, nem bántalak!

Eszeveszett vergődésbe kezd. Meg akarja harapni a kezemet, és közben két kézzel üti a mellkasomat. Próbálom lefogni, annyira ideges vagyok, hogy talán túl durván sikerül. Az egész arca nedves a könnyeitől. Egyre kevésbé rángatózik, de sajnos nem attól, hogy megnyugodna. Fulladozik. Nem kap levegőt a rémülettől, és a szájára szorított kéztől. Elengedem, és erősen megrázom a kis testet. A feje tehetetlenül oldalra hanyatlik.
Nem.

- Térj magadhoz, hallod? – Kihúzom a szekrényből, és hassal a térdemre fektetem. Ütni kezdem a hátát, amitől erős remegés fut keresztül a testén. Még egyet rácsapok, aztán felemelem, és leültetem magammal szemben a földre. A szempillái, akár egy apró pillangó szárnyai, fel-le mozognak. A szája sírásra görbül, és rekedt, vékonyka hangon suttog nekem valamit, amit nem értek. Összefüggéstelen szavakat. Csak egy értelmes mondat van közöttük.

- Anyát akarom!

- Tudom, tudom! Megkeressük, gyere velem. – Felé nyújtom a kezem, és csak remélni tudom, hogy túl vagyunk a hisztérián, és elfogadja. Vacognak a fogai, remeg a feje. Az egész kislány olyan kicsi, talán négyéves lehet. – Annyira sajnálom, Merope. Nagyon megijesztettelek, igaz? Az a baj, tudod, hogy egy kicsit én is félek. Van itt egy bácsi, aki meg fog minket keresni. Olyan ez, mint a bújócska. Szereted a bújócskát? Biztosan szoktál ilyet játszani a barátaiddal. Igaz?

Bizonytalan bólintás. Le sem veszi a szemét rólam.

- Nagyon jó. Akkor tudod, hogyan kell játszani. Csöndben kell maradnunk, és nem szabad kiabálni. Rendben?

Látom a beleegyezést a szemeiben, és valamiért azt is, hogy tudja, ez a játék nem játék.

- Láttad azt a bácsit?

Óvatosan, lassan igent int a fejével.

- Jól van. Ha újra látod, fuss el, és bújjál el olyan helyre, ahol biztosan nem fog keresni. Érted? Nem számít, mit mond. Megjegyezted?

Felállok, és őt is felhúzom a földről. Visszapillantok a szobára, és a szemem újra a piszkavasra téved. Tudom, hogy kilátástalan, tudom, hogy szinte semmi esélyünk, de hogyan hagyhatnám ennyiben? A vasért megyek, hogy magammal vigyem, de amikor lehajlok érte, tapsot hallok a hátam mögül.

- Bravó! Ha egyszer megöregszem, és megírom az emlékirataimat, ezt venni fogják, mint a cukrot.

Késő. Draco, az ajtófélfának támaszkodva áll, a kezében a pálcája, és cinikusan mosolyog.

- Esélyed sincs megöregedni – vetem neki oda. A hangom tele van váddal.

Elrugaszkodik a faltól, és én erősebben markolom a vasdarabot. A kislányra pillantok. Megmerevedve bámul maga elé. Képtelen megmozdulni.

- Ismertessem az erőviszonyokat, vagy felvázolod magadtól is? Nézz rá! – üvölt őrült hangon. – Egy Imperio, és nem vesz többé levegőt. Egy újabb Imperio, és az anyja hasba szúrja magát. Mit akarsz? Lásd már be végre, hogy vége. Kinek akarod eljátszani a megmentőt? Hát nem látod? Olyan ostoba vagy Potter! Az egyetlen esélyedet is elszalasztottad. Kezdem azt hinni, hogy túlbecsültelek.

Közelebb jön hozzám. Lassan, nyugodtan. Nekem szegezi a pálcáját, és gúnyosan mosolyog.
Nem nagyon látok az arcán ismerős kifejezést. Csak tébolyt és vérszomjat. Ez jobban elkeserít, mint az egész helyzetünk. Elvesztettem valami fontosat. A földre dobom a vasat, és a szemébe nézek. Túl mindenen, már csak az igazság érdekel. Tudni akarom, hogy miért.

- Mit akarsz? - Percről percre jobban remegek. A testemet lassan hagyja el a felgyülemlett feszültség. Furcsa, de megnyugszom. A remegés nem a félelem miatt van. Csak fázom, és túl fáradt vagyok hozzá, hogy koordináljam magam. – Most már elmondhatod, hiszen nem tudok neked ártani. Csak ne gyere nekem a világuralmi törekvéseiddel, mert abból már elegem van.

Kacagás. Lenézően sandít rám, aztán körbefordítja a vállát, és a csont roppanásától, félszemmel látom, ahogy Merope megrándul.

- A valódi okok, mindig a legegyszerűbbek, Potter. Itt vagy például te. Ha annak idején meghalsz a szüleiddel együtt, én befejezhettem volna a lelkem szétdarabolását. Vagy sikerült volna, vagy nem. De te nem tudtál meghalni. Sokáig dühített. Aztán megértettem, hogy ezt a helyzetet milyen könnyedén tudom a magam hasznára fordítani. Rájöttem, hogy éppen a te lelkedben lapul az a hihetetlen mennyiségű energia, ami egy évezredben csak egyszer adatik meg földi embernek. Hiba lett volna megölnöm téged. Sokkal nagyobb hasznodat veszem élve. Én már nem élnék, ha te nem lennél. Táplálsz engem, és megteremtetted a lehetőséget, hogy szinte már halhatatlanná váljak. Eszemben sincs magamat megfosztani egy ilyen erőforrástól.

- Baromság – sziszegem, de közben egyre több furcsa gondolat cikázik a fejemben.

- Nem, nem az. Ezért nem tudtalak megölni. És nem az anyád állítólagos önfeláldozása miatt, mint ahogyan azt beléd sulykolták. Persze, el kell ismernem, hogy jó duma. Arra legalábbis biztos, hogy elhitessék veled, ha feláldozod magad a köz érdekében, emberéleteket mentesz meg vele.

- Akkor miért Malfoy testét használod? Miért tetted ezt vele? Miért nem egyenesen az enyémet?

- Ennyire nem egyértelmű a válasz? Ahhoz, hogy elfoglaljam, szét kellett volna, hogy zúzzalak. Mint Malfoyt. Nem maradt volna belőled semmi. Fogalmam sincs, mi történt volna az erőddel, de könnyen lehet, hogy megsemmisült volna a lelkeddel együtt. A másik ok, amiért tartózkodtam ettől a lépéstől, az az, hogy féltem az öngyilkossági kísérleteidtől. Sokkal hamarabb rájöttél volna, ki uralkodik a tudatodon, mint a kis aranyvérű barátunk. Mert te ismersz engem. Annyiszor voltam már a fejedben, hogy felfedezted volna a gondolataimat a magadéi között. Ezt nem kockáztathattam meg.

- Rendben. Tegyük fel, hogy hiszek neked. Miért Malfoy? Több tucat aranyvérű varázsló megfelelt volna a kényes ízlésednek.

- De a tiédnek nem. Igaz, hogy amikor elkezdtük Draco Malfoy felkészítését a feladatra, még nem ismert téged, de éppen ezért kezdtük el olyan korán, hogy az átalakulása közben legyen ideje, persze kis segítséggel fokozatosan, és biztosan a közeledbe férkőznie.

- Mi van, ha nem jött volna össze? Hiszen sokáig gyűlöltem őt!

- Potter!? A szerelem nem valami megfoghatatlan csoda, ami lebeg a levegőben, és találomra születik. A szerelem kémia. Bármilyen kiábrándító is, de illatok, és megfelelő helyzetek megteremtésével bármikor létrehozható. Malfoyban pedig születésétől kezdve megvolt minden, ami ehhez a feladathoz szükséges. És most abban a kényelmes helyzetben vagyok, hogy elmondhatom magamról, a legmegfelelőbb páncél birtokosa vagyok, veled szemben. Lucius Malfoy megtiszteltetésnek vette, hogy a fiát választottam. És milyen készséges volt, mikor a döntő pillanatban a tettek mezejére kellett lépni.

- Ennyire biztos vagy benne, hogy képtelen vagyok félretenni az érzelmeimet, és nem fogok halálomig azért harcolni, hogy meghalj? Akár Draco élete árán is?

- Nem. De bebiztosítom magamat. Ezért vagyunk most itt. Az idő hurkokból áll. Körkörös mozgásban, mindig kapcsolódik egy ponton. Ezt akkor veszed észre, amikor időről-időre valami nagyon hasonló dolog történik az életben. Nem ugyanaz, de szinte hajszálpontosan hasonló. Ha ezen a ponton több hasonló eseménysorozat is egyezik, vagyis dupla hurok képződik, létrehozhatsz egy olyan varázslatot, amelyet soha senki nem tud többé megtörni. Ez a pillanat vészesen közelít. És tudod, hogy mi a legcsodálatosabb az egész dologban? Az, hogyha az illető, aki a varázslatot véghezviszi, mindkét időbeli azonos eseménynél jelen volt, márpedig én ott voltam, korlátlan akarattal rendelkezőként nem igényli a másik beleegyezését.

- Az egyik eseménynél születtél, a másiknál a lelked végérvényesen Draco testébe költözött.

- Igen. Elisabeth Gomold szülni fog, ugyanott, ahol annak idején anyám szült engem. Egy árvaházban. Ugyanúgy bele fog halni a szülésbe. És három évvel ezelőtt, ugyanúgy, akárcsak ma, mindhárman jelen voltunk. Ugyanazok az érzések dúlnak a lelkedben, ugyanúgy fogoly vagy, és én ugyanúgy uralom a helyzetet. Hát nem csodálatos? Ez a varázslat erősebb bármilyen feltörhetetlen eskünél. Amikor kimondom a megfelelő szavakat, te és én időtlen időkig maradunk a földön. Elporlik minden gyűlöleted és ellenszenved. Megszabadulsz a kínjaidtól, és bármit megkaphatsz, amit akarsz. Ne mondd, hogy ez rossz kilátás. Ki vágyna másra? Gondolkozz? Hát nem zseniális? Együtt lehetsz azzal, akit olyan nagyon szeretsz! És nem áll az utadban senki.

- Persze – suttogom, és érzem, hogy a szemeimet égetni kezdik a sós könnyek. – Csak egy probléma van ezzel a te állítólagos Kánaánoddal. Az, hogy akit én szerettem az addigra már nem fog létezni, és hogy én nem akarok egy öröklángot adó mécses szerepében tetszelegni az oldaladon.

- Na, látod, Potter? Ezért nem kérdeztem a véleményedet. Tudtam, hogy nem egyezel bele.

A pálcája végét erősebben nyomja a testembe. Milyen magabiztos.

- Hány évig tervezted ezt, mondd?

- Elég sokáig, hogy ne hagyjam tönkretenni, még neked sem. Egy napunk van hátra.

- A nő addig nem bírja ki. Meg fog szülni.

- Hazudsz!

Nocsak?! Szóval mégsem olyan tökéletes ez a terv. Persze, kihúzhatja holnapig, azt én is tudom, de ha el tudom hinteni benne a kétség magvait, talán még nincs minden elveszve. Nem hiszem, hogy túl sok gyermeket szülő nő közelében lett volna élete során.

- Az a baj, ó hatalmas Tom Denem, hogy számításon kívül hagytad a természet önállóságát. Az a nő olyan traumákon esett keresztül, hogy bármelyik órában megszülhet. Nem én fogom a tervedet keresztülhúzni, hanem te magad tetted azt, amikor megkínoztad. És egyikünk sem ért annyira az orvosláshoz, hogy visszatartsa a szülés óráját.

Malfoy arca eltorzult, és most egyáltalán nem hasonlított önmagához. Kutatva nézett a szemembe, aztán váratlanul kisimultak a vonásai.

- Tudom, hogy mit akarsz. De tévedsz, ha azt hiszed, hogy ő segíteni fog rajtad.

- Márpedig, akkor sincs más választásod. Vagy ő, vagy nem lesz időzónák nagy kereszteződése. Tom.

Következő fejezet