Hajnalodott. Hermione sokadszorra bóbiskolt el a széles fotelban. Felületesen aludt, nem is igazán álmodott. Minden apró neszre kinyitotta a szemét, és mindannyiszor ugyanaz a kép tárult elé: Piton, ahogy dolgozik. A szobát csak egy mécses világította meg, és az üst alatt égő láng. Magára húzta a félig lecsüngő takarót, és tűnődve bámulta a tűzláng mozgását. Mintha a férfi megérezte volna a tekintetét, megfordult, és ránézett. A kezében egy adag feldarabolt szárított növényt tartott. Lassan bólintott.

- Még két óra kell.

- Segíthetek valamiben?

- Nem – hangzott a gyors válasz. Tipikus.

Hermione sokszor elgondolkodott azon, miért lett Piton olyan, amilyen. Zárkózott, magának való. Senki segítségét nem fogadja el, mégis tele van váddal, mintha az egész világot okolná valamiért. Mindig mogorva volt, ha humorizált, az is gúnyosra sikerült, vagy sértőre. Kevés embert tűrt meg maga mellett, és ami igaz, az igaz, őt is kevesen viselték el. De ez valahogy nem keserítette el. Láthatóan jobb szeretett mindent egyedül csinálni. Mintha nem bízna senkiben. A lány nem tudta elképzelni, hogy lehet így élni. Aztán hirtelen eszébe jutott saját maga. A helyzete, és a jelenlegi élete. Huszonegy éves. Egyedül él. Az utóbbi években, a munkáján kívül csak Harryvel tartotta a kapcsolatot. Nincs egyetlen egy barátnő, vagy barát, szomszéd, akivel hosszú évek óta beszélt volna. Alkalom lett volna rá, de ő mindenkit elutasított. Óvatosan és kíméletesen. És egyáltalán nem érzi szükségét, hogy változtasson. Magát nem tartotta mogorvának, de nem emlékezett, mikor nevetett utoljára egy olyan igazi, szívből jövőt. Nem okolt senkit a történtekért, de a lelke tele volt haraggal. Valaha saját családról álmodott, gyerekekről. Ma egy macskát is terhesnek érezne az életében.
Piton beleszórta a kezében tartott növényt az üstbe, aztán fáradtan nekidőlt az asztalnak. Ő is a gondolataiba volt mélyedve. De szeretett volna egyszer belelátni ennek az embernek a fejébe. Megérteni, mi mozgatja. Mik az álmai, vagy a sosem teljesülő céljai, amelyekről tudja, hogy elérhetetlenek, mégis hajtják előre.

- Uram, kérdezhetek valamit?

- Ha tudok, válaszolok, Ms. Granger – hangzott a kimért válasz.

- Miért segít?

Piton szája megrándult, aztán, mint aki lenyeli az első kikívánkozó választ, kicsit megemelte a fejét, és a távolba meredt. Nem gondolkozott rajta, mit mondjon, inkább csak önmagával kezdte tisztázni a dolgokat. Talán valami gorombaságot akart a lány fejére zúdítani, szimpla reakció, de valamiért átgondolta, és úgy döntött válaszolni fog.

- Mondhatnám azt, hogy megszokásból. De ma már semmi és senki nem kényszerít erre, így ez nem fedné a valóságot. Évekkel ezelőtt azért tettem volna, mert Albus megkér rá, vagy mert kötelességemnek éreztem volna. Ma nem tudom. Amikor pár napja megjelentek nálam, az volt az első gondolatom, hogy kidobom magukat. – Élesen Hermionéra nézett. Az arca sötét volt, és szomorú. – Gondolom ettől most nem lett okosabb.
- Valamit azért megértettem. Azt, hogy nem őszinte saját magával.

- Ez egy ostoba frázis, kisasszony – horkant fel a férfi. – Ha belegondol, magától is rájön. Mindenki ismeri a saját motivációit, legfeljebb nem szeret róla beszélni. És ennek semmi köze az őszinteséghez.

- Akkor én kimondom maga helyett, uram.

- Nem tudtam, hogy szabadidejében lélekkutatással foglalkozik, Ms. Granger! – hangzott a csípős válasz.

- Látja? Erről beszélek. Mindent, ami egy kicsike fájdalmat okozhat, vagy egy kicsit közelebb vinne egy másik embert az álcája mögé rejtett emberhez, elvág egy gúnyos megjegyzéssel. És azt hiszi, ettől minden a helyére kerül?

- Ne próbáljon nekem lelkiismeret-furdalást okozni, nem fog sikerülni.

- És megint. Olyan jól betanulta ezeket a válaszokat, uram, hogy már nem tud nélkülük élni. Most is azt hiszi, támadni akarom. Pedig eszem ágában sincs. A napnál is világosabb számomra, hogy valójában Harry miatt csinálja az egészet. Csak az ön szájából akartam hallani. De úgy látszik, hogy az állandó önsajnálata olyan aszottá és keserűvé tette, hogy képtelen emberi módon viselkedni. Azt hiszi, gyengének fogják tartani, mert esetleg kiderül, hogy immunitáson kívül képes más érzelmekre is? Sajnálom magát. – Ezt az utolsó mondatot nem akarta kimondani, de már késő volt. Piton arca megkeményedett. Elfordította tőle a fejét, aztán némán átsétált a szoba másik felébe, és felbontott egy üveget. Két poharat töltött vele félig, aztán az egyiket a lánynak nyújtotta.

- Akkor igyunk erre a nagy felfedezésre, kisasszony.

Hermione átvette a poharat, és némán bámulta a tartalmát. Először azt hitte, hogy a férfi részéről a beszélgetés lezártnak tekinthető, de az váratlanul megszólalt.

- Emlékszik még a hetedik évük végére? Háború volt, és a fronton gyerekek álltak. Maguk. Mit gondol, így kellet volna történnie? Helyes volt, hogy harcedzett felnőtt férfiak helyett kisfiúk és kislányok álltak ott elsősorban? Megértette, mit is vállaltak egészen addig, amíg az ön mellett álló tizenöt éves kislány halálsikolyát meg nem hallotta, és rá nem döbbent, hogy a kezében csak egy fél testet tart, mert a másik fele szénné égett? Tudta egyikük is, hogy milyen szemben állni a halállal, és szemrebbenés nélkül cselekedni akkor is, ha a következő pillanatban a legfontosabb személy életével kell fizetni akár egy rossz mozdulat miatt? És, hogy soha, de soha nem fogja magát tisztára mosni semmi, amiért valakinek a halálát okozta? Értették maguk, hogy hová mennek? Hogy mit tesznek? Aligha. Potter viszont értette és tudta. És csak egy dolog volt, ami képes volt arra, hogy fenntartson benne annyi erőt, ami elegendő lett ahhoz, hogy kivigye őt a csatamezőre. És ez a harag. Nem elszántság, vagy bátorság. Nem, Ms. Granger! Csak harag. Milyen világ az, amelyik egy fiú érzelmi kiszolgáltatottságából táplálkozik? Igazságosnak tartja? Megfontoltnak? Netalántán jónak?

- Éppen most mondta, uram, hogy Harry tudta mit vállal.

- Igen, tudta, de nem választhatott! – Piton kiitta a poharát, és újat töltött. – Mint ahogyan én sem. Szítanom kellett benne a gyűlöletet. Mert neki nem volt elég a gyerekkora, az a mérhetetlen sok igazságtalanság, ami egész életében kísérte. Még így is túl emberi volt. Nekünk viszont a dühére volt szükségünk, a könnyeire, az üvöltésére. Penge vékony él választott el bennünket attól, hogy egy ámokfutó őrültet csináljunk belőle.

- A háború áldozatokkal jár. Harry az utolsó időkben már semmi másra nem tudott gondolni, csak arra, hogy meg kell ölnie Voldemortot. Mert kötelességének érezte.

- Nem, Ms. Granger – fáradt mosoly -, Potter félt. Rettegett. De nem tudta elmondani senkinek, mert nem akart gyengének látszani. Maga szerint nem volt őszinte önmagával? Hazudott?

- Dehogy, csak tartotta bennünk a lelket.

- És benne? Benne ki tartotta?

- …

- Megmondjam? Én. Voldemort halála előtt a haragommal, és a megjátszott gyűlöletemmel. Utána, valami egészen mással.

Hermione szája kiszáradt. Belekortyolt az italba, és magába fojtotta a levegőt. Nem tudott a férfi szemébe nézni. Valami olyasmi készült feltörni a felszínre, amiről ő semmit sem tudott. Azt tudta, hogy Malfoy és Harry összejöttek pár hónappal a csata előtt, és úgy tűnt, mindketten boldogok. Nem értette, hogy Piton egész pontosan mire céloz. Azt hitte, Malfoy az, aki érzelmileg segített Harrynek átvészelni az egész őrületet. De elég okos volt hozzá, hogy rájöjjön, csak nem akarta látni, mi is folyik körülötte valójában.

- Harry szerette Dracot, és én csak azért tudtam olyan könnyen szemet hunyni fölöttük, mert láttam, hogy boldogok. Mindig azt gondoltam, hogy a szeretet, amit érez, erőt ad neki. Hogy a boldogság elég, hogy kisegítse a mélypontokból.

- Egy dolog a boldogság, és egy másik dolog a szükséglet. Én sosem állítottam, hogy nem szerették egymást. Tudom jól, hogy így volt, és még akkor sem változott ez a helyzet, amikor azt hitte, hogy Malfoy elárulta őt. Azt hitte, hogy az ő keze is benne volt abban, hogy Voldemort halála után alig egy évvel olyan egyszerűen el tudták fogni a megmaradt halálfalók. De minden oka megvolt rá, hiszen Lucius Malfoy rabolta el. Ő azt már nem láthatta, hogy miután kimenekítettem onnan, Draco hogyan gyilkolja le a saját apját, olyan elemi haraggal, ami ellen nem volt erő. – Piton lehajtotta a fejét. – Nem is akartam neki elmondani. Mennyivel egyszerűbb lett volna minden, ha úgy teszek… Miután hazavittem a kórházból, egy hónapig voltunk együtt, és akár hiszi, akár nem, én azzal a szent elhatározással hoztam ki abból a pokolból, hogy nem engedem többé, hogy bántódása essék, mellette akartam lenni. Minek nevezné ezt, Ms. Granger? Gondoskodásnak? Atyai szeretetnek? Jó cselekedetnek?

- Miért ne? Hiszen segített neki?!

- Hát nem. Egyiknek sem nevezhető. Tudja mit csináltunk az alatt az egy hónap alatt, miután kihoztam a Mungóból, ahol nagyjából összetákolták, kisasszony?

- Nem. – A lány remegve húzta össze magát. Vacogtak a fogai. Legszívesebben befogta volna a fülét, de képtelen volt rá. Csak nézett maga elé, és egyszer csak rádöbbent, hogy ha akarja, ha nem, végig kell hallgatnia minden egyes kimondott szót. Nem Harryért, vagy Pitonért. Saját magáért. – Azt akarja mondani, hogy maga és Harry akkor… egymásra voltak utalva, és lefeküdtek egymással?

És ekkor Piton olyat tett, amit talán hosszú hónapok óta nem. Nevetni kezdett. Hangosan, keserűen.

- Milyen finoman fogalmaz. Ahogy a maga szájából hangzik, az olyan elnéző, helyesnek tűnik, sőt megbocsáthatónak. De valójában az minden volt csak nem helyes. És mondjak valamit? Lehet, hogy rosszul lesz, ha meghallja, de a kíváncsiságért fizetni kell, kisasszony! Én igenis akartam Harryt! Sőt, volt olyan pillanat, még Voldemort halála előtt, pedig akkor még a legnagyobb eufóriában úszott Malfoy oldalán, amikor semmi nem érdekelt volna, csak hogy megkaphassam! De nem tehettem. Nem kockáztathattam! Miatta, Voldemort miatt, és amiatt, hogy akkor még játszanom kellett a szerepemet, amit olyan jól betanultam, hogy azóta sem tudom ledobni magamról, mint valami kígyó a levedlett bőrét! De akkor, arra az egy röpke hónapra ott volt, egyedül nekem. Összetörve, a téboly határán! Beteg volt! Nem csak testileg, mert arra van gyógymód! Lelkileg volt a halálán. És én megtehettem volna, hogy elárulom neki az igazat Draco Malfoyról, de nem tettem! Azt akartam, hogy gyűlölje! Segíthettem volna neki, de nem! Én nem tettem! Önös szándékból! Mert ha elárultam volna neki az igazat, egy percig sem marad velem! És ő gyűlölte Malfoyt! De még mennyire. Olyannyira, hogy egész napokat töltöttünk az ágyamban állatias szexszel, amiből hiányzott minden finomság! Mert neki akkor nem arra volt szüksége! Egymáson vezettük le minden addig felgyülemlett feszültségünket. Ha kellett ütöttem, ha kérte fájdalmat okoztam, ha kellett, akkor csak egyszerűen csókoltam! Mindent megadtam neki, amit kért, és cserébe én is megkaptam belőle mindent. És én minden percét szemérmetlenül élveztem.
Aztán egyik reggel, mikor felébredt, eltűnt a tekintetéből a homály. Melegség költözött bele, és én, mikor kinyitottam a szemem, a kezét az arcomon találtam, ahogy simogat. Azelőtt sosem tett ilyet. Azt hittem, menten szörnyethalok. Megérdemeltem volna. Rájöttem, hogy mit tettem, és még valamire: hogy a kezdeti testi vágy, és érzelemmentes szükségleteimből valami más lett, ami felébresztette a bűntudatomat. És többé nem tudtam volna a szemébe nézni, ha nem mondom el neki, hogy egyszerűen fizettem érte, hogy elhozhassam onnan, hogy megvettem, mint egy szelet süteményt a boltban, hogy hazudtam neki, mert Draco nem tudott az elrablásáról semmit, és hogy mindketten áldozatok. Tom Denem áldozatai, mert ez volt a B terv, arra az esetre, ha Voldemort elbukik. Hogy Tom Denemnek csak egy test kellett, ha az övét netalántán megölnék. És, hogy Draco Malfoy csak azért volt a pincében, amikor őt kínozták, hogy végignézessék vele az egészet, hogy Lucius azért erőszakolta meg Harryt, hogy a fia megtörjön, és képes legyen az átok kimondásával egyidejűleg befogadni Tom Denem lelkét. Elmondtam neki. – Piton hangja berekedt. Elnémult, és kimerülten leült egy székre. Egy pillanatra megrázkódott, és mintha fájdalom futott volna át a testén. Dörzsölgetni kezdte az alkarját. Maga elé nézett, majd újra a lányra, majd folytatta. – És ő elment. Nem ment vissza Malfoyhoz, mint ahogyan azt vártam. Csak elment, mert valószínűleg meggyűlölt mindent, és mindenkit, aki addig az élete részese volt.

- Miért nem mondta meg neki, hogy szereti? - Hermione szemei megteltek nedvességgel.

- Azért, mert nem láttam értelmét. Most sem látom. Mi nem tudunk normálisan élni egymás mellett. Bármilyen nevetséges is, de a mi úgynevezett kapcsolatunk annyira túlfűtött, és nyers, hogy hamarabb égetnénk fel egymást, mintsem bármi őszinte dolog kialakulhatna közöttünk.

- Viszont több közös van magukban, mint bárki másban. Amit átéltek együtt az több holmi szerelemnek nevezhető románcnál. Tudom, hogy elviselhetetlen, ahogy egymással bánnak, de talán csak időre van szükségük mindkettőjüknek.

- Ugyan, Ms. Granger! Beállt kerítőnőnek? Nem kell semmilyen idő. Ha a szerencse is úgy akarja, Malfoyt sikerül megszabadítanunk a gonosztól, Potter boldogan beleomlik a karjaiba, és minden megy szépen a maga útján.

- Mikor Harry a börtönben volt, megüzentette velem önnek, hogy beleegyezik valamibe. De nem magyarázta meg mibe. Elárulja, mi volt az?

- Nos, ez egy apró fortély a részemről, amit nem tudtam kihagyni. Megígértettem vele, hogyha Malfoyt sikerül megszabadítani Denemtől, akkor visszatér hozzám. Örökre. És ő beleegyezett.

- Akkor már semmit nem értek. – A lány ledobta a takarót, és előredőlt a fotelben. Szemei a férfi karjára siklottak. Még mindig idegesen dörzsölte, és az arca fájdalmasan megrándult. – Akkor miért gondolja, hogy Harry visszamegy hozzá? Ő állja a szavát, és ha megígérte, úgy is lesz.

- Azért, mert tudom, hogy nem fogja betartani. Képtelen lesz rá. Potter mindig a gyengék mellé áll. És ez esetben Malfoynak nagyobb szüksége lesz rá, mint nekem. És ezáltal én is megkapom azt a kíméletlen, de tárgyilagos nemet, amire szükségem van ahhoz, hogy végre hagyjam őt örökre elmenni.

Aztán elhallgatott. Felállt a székből és némán az ablakhoz ment. Óvatosan oldalra hajtotta a függönyt. Már nem volt a szobában lelkileg. Hermione lesütötte a szemeit. Kiitta a maradék folyadékot a pohárból, és letette az asztalra. Ő is felállt, és lassan a férfi mellé sétált. Az ablakon túl már világos volt. Emberek siettek a járdán, kezdődött az élet. Mikor a kezét az ablakpárkányra helyezte, Piton ránézett.

- Most boldog? Ilyennek képzelte a motivációimat? Milyen érzés tudni, hogy a kis barátja nem is olyan ártatlan, mint amilyennek elsőre tűnik? És milyen érzés tudni, hogy egy ilyen öreg, aszott, és megkeseredett szemétládával állt össze, mint én, akit ki nem állhat?

- Nem az én dolgom, hogy megítéljem a helyzetet. És a döntés joga sem az enyém. Nem voltam ott, nem tudhatom. – Hemione meghúzta a vállát – De egy biztos! Harry él. Akárhogyan dönt is, de él. Ron meghalt. Neki még döntési lehetősége sem volt.

A férfi elkapta a tekintetét, és újra az utcát kezdte el fürkészni. Nem mondott semmit, de Hermione tisztán hallani vélt valahol a feje legmélyén, halkan egy szót: „sajnálom”.

Mikor újra a férfire nézett, teljesen ledöbbent. Piton összeszorított ajkakkal, megfeszülve tartotta magát fél kézzel, az ablaknak támaszkodva.

- Uram! Rosszul van?

- Emlékszik Mortuezre? Azt mondta, hogy az utolsó alapanyagot akkor kell a bájitalba beleszórni, amikor közel az idő! Már nincs sok hátra, hogy elkészüljön - suttogta halkan. Láthatóan pokoli kínjai voltak. A karját markolászta, és teljes egészében kiverte a víz.


- Érzi a sötét jegyet? Hadd segítsek! – Bele akart kapaszkodni a férfiba, hogy az ágyhoz segítse, de az lerázta magáról a kezét. – Akkor menjen az üsthöz, és tegye, amit mondok!

- Mióta érzi, hogy hívja?

- Úgy egy félórája. Egyre erősebb. Csinálja már! – ordított türelmetlenül.

Hermione megütközve követte az utasításait. Néha hátranézett, hogy lássa minden rendben van-e.

- Hogy lehet az, hogy működik a sötét jegy?! Az rendben van, hogy Tom Denem lelke élő, de az a szörny, aki lényegében a sötét jelet kitalálta, már halott!

- Az úgy tűnik, nem számít. Igyekezzünk. Potter mostanra már valószínűleg a földön görnyedve ordít. Ha én érzem a hívását, ő aki mellette van, beleőrül a fájdalomba. És egyébként is, ha ismerném a sötét jegy természetét, már rég megszabadultam volna tőle. De nem ismerem.

- De miért hívja? Egész mostanáig menekült előlünk és mindent elkövetett, hogy ne találjuk meg!

- Hah. Valaki rávette, hogy megtegye.

- Harry? – A lány kezében megállt a kanál, amivel a bájitalt kevergette. – Kíváncsi vagyok mit agyalt ki. Sosem találtuk volna meg, ha nem ő jelentkezik.

- Ms. Granger! Higgye el, Potter rábeszélőképessége egészen rendkívüli tud lenni, ha igazán akarja.

Ettől a mondattól Hermione kicsit elpirult. Nem tudta megmagyarázni miért, de olyan érzése támadt, hogy most zavarban kellene éreznie magát. Visszapillantott, az üstre, amiben pont ekkor változott át a sűrű folyadék színe.

- Uram! Azt hiszem, történik valami!

- Vegye le a tűzről. Most. Talál valahol a polcon egy akármilyen kisebb üvegcsét. Mossa ki, és töltse bele, aztán induljunk.

A lány némán engedelmeskedett. Miután megtette, amit kértek tőle, az asztalra tette a bájitalt, és egy pillanatra összekulcsolta az ujjait, mint régen, amikor még járt az édesanyjával templomba, és az megtanította imádkozni. Egyetlen porcikája sem kívánta, hogy akár egy másodpercre is újból Tom Denem elé kelljen állnia. Félt attól, ami fogadhatja őket. A látványtól, és attól, hogy ismeretlen volt számára az egész helyzet, hogy nem volt konkrét tervük, és hogy fogalma sem volt, hogyan fogják megitatni Malfoyt a szerrel. És mi lesz utána? Mi van, ha a szer nem hat rá? És ha hatni fog? Hová tűnik el Tom lelke? És mi marad a helyén?

Következő fejezet