|
17. Fejezet
Június 12.
10 óra.
Az ajtónál állunk. A professzor arcáról szokás szerint képtelenség érzelmet leolvasni.
Nem tudom, hol vagyunk. Ő viszont pontosan tudta merre kell mennünk, én csak követtem.
Ez egy nagy ház, széles udvarral. Kicsit le van robbanva.
Biztos vagyok benne, hogy még sosem jártam itt, pedig valahol láttam már ezt az épületet. Nem tudom. Talán valamelyik újságban?
Egy ideje már nem várok semmi jót. Csak a végét. És lehet, hogy az ima sem segít. Félek.
Érzem, hogy néha összekoccannak a fogaim.
El tudjátok képzelni, mennyire rossz a rémület, ami nem akar elmúlni, csak stagnál?
A professzor nem néz rám, nem próbál megnyugtatni. Csak megböki a csengő gombját.
Most már nincs visszaút.
Jó időbe telik, mire a kilincset lenyomják belülről. Akaratlanul is hátrébb lépek. De egyáltalán nem az történik, mint amire számítottam. Egy kislány áll a szúnyoghálóval bevont külső ajtó mögött. A félhomály, ami mögüle árad, őt magát is bevonja. Közelebb lép a hálóhoz, és most látom az arcát. A szemei pirosak. Az arca maszatos. Sírt.
Én még kővé dermedve kutatom a kicsi arcát, de Piton cselekszik. Kitárja az ajtót, és közben előveszi a pálcáját. Csak ettől az egy mozdulattól rosszul leszek. Kikerüli a kislányt, aki nem mozdul. Nem is néz rá, sem rám. A semmibe mered.
Láttam már ilyet. Sokkos állapotban van.
Nem tudom mi a helyesebb cselekedet: fogni a gyereket, és elmenekülni vele valahová, ahol kaphat orvosi segítséget, vagy követni Pitont, és nem törődni vele. De nincs annyi időm, hogy mérlegeljek. Csak az lep meg, hogy a professzor milyen közömbösen halad el mellette. Nem érdekli.
- Menj el innen jó messzire!
Ennyit mondok, és kicsit megtolom az udvar felé, amikor odalépek. Nem moccan. Mit tehetnék?
Szívtelen dög módjára otthagyom, és a professzor után sietek. Pár lépés után hallom, hogy az ajtó hangos csattanással bevágódik. Megfordulok. Vége. Be vagyunk zárva. A lány belül maradt. Háttal áll nekem. Nem mozog, nem tesz semmit.
Ez a ház belülről még nagyobbnak tűnik, és sokkal félelmetesebbnek. Tömény szomorúság, és reményvesztettség árad belőle.
Lenézek a padlóra. Valahonnan szivároghat a víz, mert egy tócsában állok.
Látom, hogy a professzor oldalra fordítja a fejét. Követem a tekintetét, és akkor végre meglátom. Az előszobából több ajtó is nyílik. Az egyik félig tárva van.
- Ő mit keres itt?
A hangot azonnal felismerem. Malfoy. De amikor végre ránézek, elszörnyedek. Mintha egy vadidegen ember állna a félig nyitott ajtóban. Mocskosan, véresen, soványan. Csak a hangsúly, és a kezében lévő pálca emlékeztet rá.
- Nem hagytál időt, hogy meghozzam a megfelelő döntést, ezért magammal hoztam.
Sem azt nem értem miről beszélnek, sem azt, hogy miféle kapcsolat van e között a két ember között azon kívül, amiről tudok. Végül elkezd emészteni a kétség, és egyre erősödik.
- Nem fog zavarni – hallom még, aztán Piton hozzám lép, és a szemembe néz. – Kérem a pálcáját, kisasszony.
Nem is tudom megmagyarázni miért, de a döbbenetemen sem tudok felülkerekedni. Árulásnak érzem, ami most történik. Egy sürgető kézmozdulattal utánam nyúl, és megránt. A szemei kőhídegek. Erőtlenül engedelmeskedem, és közben sírni szeretnék, ahogy kifejti az ujjaim közül a pálca végét, ahogy kerüli a tekintetemet, és ahogy megszorítja a karomat, és maga elé irányít.
- Menjen!
- Mit csinál? – suttogom. Remeg a hangom.
Válasz nélkül még egyet dob rajtam, hogy mozduljak már végre. Valahol, az agyam legmélyén bizonygatom magamnak, hogy minden rendben van, hogy Piton tudja, mit csinál, és ez csak egy színjáték. De az eszem másik fele egészen mást sikolt: átvertek!
Malfoy elrugaszkodik az ajtótól, és félreáll. Csak annyira, hogy éppen be tudjak lépni az ajtón. A kézfejem véletlenül hozzáér az övéhez. Felkapom a fejem, és a szemébe nézek. Mire bárhogyan is reagálhatnék, már a földön üvöltök a fájdalomtól.
- Hogy mertél hozzám érni, te sárvérű kurva! Az anyád nem tanított meg tiszteletre?
Nincs erőm megmozdulni. Még ráz az ideg, amit az átok okozott. De kinyitom a szemem, és a könnyeimen keresztül a plafont látom, és mellettem Piton fekete talárjának a szélét. Elindult az orrom vére.
- Álljon fel.
Túl a fájdalmamon, és azon, hogy most már biztos vagyok benne, hogy elárultak, csak egy halvány hangocska motyog a fejemben, és csak arra tudok figyelni. Azt sipítja, gondolkozz! Maradj higgadt!
Az oldalamra fordulok, hogy fel tudjak ülni. És alighogy felemelkedem, egy asszony fájdalmas tekintetével találkozom. Elég fiatal. A falnak van döntve a háta, és így még jobban kihangsúlyozódik a hatalmas pocakja. Tiszta víz a ruhája, erősen didereg. A lábait szétvetette, és időről-időre megcsúszik a talpa a kőpadlón, azt próbálja igazítani.
Engem néz, kicsiket lélegzik, gyorsan, kapkodóan. Szülni fog.
Felállok a földről, mereven megtartom magamat. Most érzem a testem izmait, és azt, hogy szükségem van rájuk. Nehezemre esik. Gyenge vagyok.
Lassan körülnézek. Egy fürdőszoba. A másik sarokban felfedezek még egy alakot. Szakadt, véres ruhában ül, nem látom az arcát, mert eltakarja a kezeivel.
Hangosan lélegzik.
Nagyon jól tudom ki az. Egy pillanatra elborul az agyam, és fel akarok kiáltani, odafutni hozzá. Reflexből.
- Beszélnünk kell.
A hang mögülem szól, és nem nekem. Malfoy halk kacaja a válasz.
- Ugyan miről, Perselus?
Megfordulok. Látni akarom Piton arcát. Most teljesen más. Elutasító, és mogorva.
- Nem itt. Négyszemközt.
Malfoy színpadias mozdulatokkal széles kört ír le a levegőben a pálcájával, meg is hajol, mint a középkori drámákban szoktak.
- Csak utánad, drága barátom! És kérem a pálcádat. Nem vagyok bizalmatlan. Csak óvatos.
Ahogy ők távolodnak, én úgy ugrom oda Harryhez, aki még mindig nem néz rám. Megfogom a kezeit, és elhúzom az arca elől.
- Ne haragudj rám! – Nem tudom, miért ezt mondom, de más nem jut eszembe. Úgy érzem, hibás vagyok, buta és felkészületlen.
Nem válaszol azonnal. A földet bámulja. Kimerült, és szinte üres a tekintete. Ijedten hessegetem el magamtól a rémisztőbbnél rémisztőbb gondolatokat, hogy mit tehetett vele az az állat, amíg mi nem voltunk itt. Csak sejtéseim vannak, és most ahogy ránézek, a sejtéseim kezdenek beigazolódni.
- Miért jöttél ide? Nincs elég bajunk?
Tulajdonképpen meg is sértődhetnék, de sajnos igaza van.
- Hányszor húztuk már ki egymást a csávából? Most is menni fog. – Csak egy hitetlenkedő arckifejezés, és egy halvány mosoly dereng az ajkain. Elnéz mellettem a nőre, akinek a nyögdécselései egyre hangosabbak. Én meg őt figyelem, és nem tudok betelni vele. Semmi őrjöngés, hisztéria. Túlságosan is nyugodt.
- Eljött. Tudtam, hogy el fog – suttogja váratlanul.
- Életed egyik legnagyobb hibáját követted el, hogy megbíztál benne! – Kiabálok. Mert felháborít, mert kész vagyok. – Elárult! Téged, engem, mindenkit! Éppen most teszi meg! És te itt ülsz, és békésen nézelődsz?
- Persze, mert te azt hiszed ez ilyen egyszerű, igaz?
Nekem annak tűnik, igen. Fájdalmasan egyszerűnek. Csak azt nem értem, ő miért nem érti?
Aztán meghallom a lépteket. Párhuzamos, ütemes csapódások. Megfordulok. Visszajöttek.
- Akkor tedd a dolgod, Perselus. Csak okosan.
Piton arca falfehér. Harryt nézi. Aztán hirtelen elfordul, és odalép a földön szűkölő nőhöz. Lehajol hozzá, kérdez tőle pár dolgot, de én nem is hallom. Malfoy pillantását követem, aki furcsa szemekkel méregeti a mellettem ülő barátomat.
- Potter, megint túlbecsülted az emberekben lakozó jóságot – szól oda neki. Oldalra kapom a fejem, és látom, hogy Piton keze erre a mondatra, egy pillanatra megrándul, és megáll a levegőben.
Harry lassan feláll, én meg teljesen összezavarodva pislogok.
- Akármit is ígért neked cserébe, nem fogod megkapni. – Először nem is tudom, kinek címezi a mondanivalóját, aztán rájövök, hogy Pitonhoz beszél. Malfoy durván felnevet a szavakat hallva, aztán megrázza a fejét.
- És még mondja valaki, hogy nincs okom elfogultnak lenni.
A szócsatának Piton vet véget.
- Így nem megy! Alapanyagokra van szükségem. Puszta kézzel nem tudom leállítani a szülést.
- Márpedig kénytelen leszel rá!
- Mondtam, hogy nem megy! Nem bírja ki éjfélig! El kell mennem, és beszerzem, amire szükségem van. – Felegyenesedik, és sietős léptekkel az ajtó felé indul. De Malfoy útját állja, és maga elé szegezett pálcával a sarok felé int.
- Nem. Granger megy.
- Ostobaság. Fogalma sincs, mire van szükségem.
- Majd elmondod neki. Erre van az embernek a szája.
- Nem érted. Nem tudja beszerezni a hozzávalókat – próbál erősködni.
- Akkor találd ki, hogy hogyan csinálja, mert innen élve te ki nem teszed a lábad!
Piton ökölbe szorítja a kezeit. Rám néz. Szánalmasnak talál, ezt tudom kiolvasni a szemeiből. – Toll és papír kell. Összeírom.
Pillanatokon belül elkészül. Összehajtogatja a lapot, és felém nyújtja. Elveszem. Ki akarom bontani, hogy belekukkantsak, mik azok a dolgok, amiket be kellene szereznem, de a professzor egy apró fejmozdulattal jelzi, hogy ne tegyem. Elkapom a pillantásomat, és halvány reménnyel, engedelmesen a zsebembe csúsztatom a listát. Nem tudom, Malfoy figyeli-e a kis jelenetre, de valószínűleg nem, mert éppen Harryvel van elfoglalva.
Közelít hozzá, és a hosszú, csontos ujjait a torka köré fűzi, mintha éppen meg akarná fojtani. Harry szemei furcsán üvegessé válnak ettől a mozdulattól. Olyan, mint akinek a lelke egy időre elhagyja a testét. Mozdulatlanul tűri, és valahová a távolba néz, amíg az durván tapogatja. Talán ez kell ahhoz, hogy egyáltalán képes legyen elviselni. Míg én a látványát sem bírom ennek az egésznek.
Ordítani tudnék, hogy azonnal hagyja abba, de teljesen értelmetlen lenne. Csak elfordulok, és elindulok kifelé, fuldokolva a dühtől, a haragtól, és a félelemtől.
Kienged.
Már három háztömbnyire vagyok a helytől, és még mindig nem tudok megállni. Futok, akár egy őrült. Majdnem megbotlok, ahogy szedem a lábaimat. Próbálom megtartani az egyensúlyomat. Hülye, ide nem illő gondolatok járnak a fejemben. Például, hogy áldásos ez a kinti levegő. Odabent mindennek penész szaga volt.
Az egyik saroknál beleütközöm egy fickóba, aki mérgesen rám ordít, de azt sem hallom mit mond. Futok tovább, végül már nincs levegőm, érzem, hogy megfulladok. Meg kell állnom. Lihegek, légszomjam van. Remegnek a térdeim, és mindenem. Az ujjaim el vannak gémberedve. Remegve nyúlok a zsebemhez. A papírlapot próbálom kihúzni belőle, de már ez sem megy könnyen. Meg kellene nyugodni. Muszáj lenne.
Végre kirántom, és széthajtogatom. Csak egyetlen egy mondat áll rajta, és ez valóban fáj. Nem tudok segíteni. Nincsenek semmiféle hozzávalók.
„Ne jöjjön vissza!”
***
- Nem erre számítottál igaz, Perselus? – Úgy hangzanak Malfoy szájából a szavak, mintha minden betűvel kígyókat köpne maga elé. Elégedettnek tűnik.
Piton egészen pimasz képpel néz rá, és talán egy pillanatra elbizonytalanodik, de aztán mosolyogni kezd.
- Tényleg azt hiszed, hogy a lány vissza fog jönni? Nem írtam semmit arra a lapra. Elment. Vége. Úgyhogy szállj le a magas lóról Tom, és tárgyaljunk – szól nyugodtan.
Malfoy hidegszürke szemei egy pillanatra elhomályosodnak, aztán összeszorított szájjal előkapja a pálcáját és Pitonnak szegezi.
- Ezért megdöglesz!
A sziszegését a professzor üvöltése nyomja el, és a terhes asszony rémült visítása, aki mindennek szemtanúja lesz. A földön fetrengő, fájdalom alatt összegörnyedt ember látványa kis híján az eszét veszi.
Malfoy hagy neki annyi időt, hogy levegőhöz jusson, aztán újra megátkozza. Egy idő után már nem üvölt, csak fájdalmas, rekedt hangon nyög.
- Hagyd abba! Nem érted? Hagyd abba!
Harry könyörgése sem téríti magához. Az sem, amikor a sarokba szorított asszony fájdalmasan felkiált, és a hasához kap.
Nem veszi észre, hogy Harry odarohan, és belekapaszkodik, hogy a földre rántsa. Tompa puffanással landolnak a földön mindketten. Már fordítja a pálcát, hogy leállítsa a kistúlélőt. Harry nem húzódik el. Ráveti magát. Pár percig csak tépik egymást, több-kevesebb sikerrel. Nehéz lenne eldönteni, melyikük kerekedik felül a végére. De Malfoy kezéből kicsúszik a pálca, amit Harry olyan ádázul próbál elkobozni, és pár méterrel arrébb gurul.
Ez végérvényesen megpecsételi a közelharcot. Harry már csak annyit észlel az egészből, hogy az ellenfele meg akar szabadulni tőle, hogy a pálca után nyúlhasson, és az teljes erőből a földhöz veri a fejét. Megszédül, és enyhül a szorítás Malfoy testén. És ő nem teketóriázik. Kihasználva a pillanatnyi előnyt fel akar ugrani. Egy ököl csapódik az arcába.
Elterül a földön. Az egész nem tartana tovább néhány másodpercnél, és folytatná is az elkeseredett viaskodást, de a saját pálcáját fordítják ellene.
- Incarcerandus! – Már a vergődés sem segít. Nem tud megmoccanni.
Piton zsebre teszi a pálcát, és Harryhez fordul, aki a fejét tapogatva igyekszik ülő helyzetbe kerülni.
- Kösz – Hálás suttogás. Elfogadja a felé nyújtott kezet.
- Potter, imádkozz, hogy a szer beváljon. – A professzor komótosan előszedi az üvegcsét, és kihúzza a dugót. – Fogd meg a fejét, és próbáld rábírni, hogy kinyissa a száját.
Mindketten letérdelnek Malfoy mellé, és hosszas tusakodás után végül is a bájital lecsorog a torkán. Köhögve, prüszkölve nyeli be, miközben eredménytelenül próbálja elhúzni a fejét. Aztán elcsendesedik. Egy ideig még az ugráló szemgolyói jelzik, hogy magánál van, de szépen lassan elernyed, és egy utolsó rándulással elengedi magát.
- És most?
- Most várunk. Ha minden rendben zajlik, pár perc múlva Denem lelke önként távozik.
- És ha nem?
- Akkor meg kell ölnünk. Ennyit tehettem. – Piton feláll, és otthagyja őket. A sarokban ülő nőhöz lép, és a homlokára helyezi a kezét. A nő bizalmatlanul elhúzódik, s a férfi nem nyúl utána. – Magának orvosra van szüksége. Ha sikerrel jártunk a bűbáj megszűnik a ház körül, és ki tudjuk vinni innen. Addig kitartás.
- Perselus?
- Mit akarsz már megint… - Ingerülten megfordul, hogy a fejéhez vágjon valami szitkot az örökké kotnyeles Potternek, de ekkor meghűl a vér az ereiben.
A fiú rémülten húzódik hátra a kikötözött Malfoy testétől. A szobában hirtelen egészen lehűl a levegő. Malfoy eddig mozdulatlan testén erősödő hullámok vonulnak végig, s lassan olyan lesz, mint egy magasfeszültségre kötött rongybábu.
- Próbáld lefogni! – kiáltja, és mindketten Malfoyra vetik magukat. Úgy tűnik már a kötöző bűbáj sem elég. Túl erős, nem emberi energia szabadul fel, és mindketten tudják, hogy ez mit jelent.
- Jézusom! Mi történik? – A sikoltás után a szerencsétlen asszony, hisztérikus csapkodásba kezd maga körül.
- Fogja be a száját! – Piton már egész testével hasal Malfoyon, míg Harry a lábait próbálja helyben tartani. Malfoy halvány, falszínű bőre alatt hajszálvékony rózsaszínű erecskék kezdenek kirajzolódni, és az egész testét belepik lassan. – Keríts egy tükröt!
- Mi? – Harry az ijedtségtől teljesen lelassul. Először azt sem érti, hogy hozzá szólnak. A dühös szemek azonban észhez térítik.
- Menj már, kell egy tükör! Igyekezz!
Felugrik, hogy az ajtó felé fusson, de közben látja, ahogy Malfoy szemei felpattannak, és a professzor után kap mindkét karjával. Úgy rázza le magáról Pitont, akár egy tollpihét. A férfi kiáltani sem érkezik. Hatalmasat dob rajta, aztán utána veti magát. Harry nem várja meg, mi történik, futásnak ered. Egyenesen az emeletre, ahol aznap ébredt, mikor Malfoy idehozta. Biztosan emlékszik, hogy volt ott egy tükör. Hármasával szedi a lépcsőfokokat, már a fáradtságot sem érzi.
Mikor végre felér, feltépi az ajtót, és a falhoz rohan.
Megvan.
Simán le akarja emelni, de persze miért is menne minden könnyen? A falba van csavarozva a felfüggesztésnél. Levegőért kapkodva körbefordul, kell valami, amivel ki tudja onnan feszíteni. Lentről egy sikoltás hallatszik, majd egy furcsa, idegen üvöltés, ami semmihez sem hasonlítható. Nyüszíteni tudna tehetetlenségében. Mit csináljon? A puszta rángatással hiába próbálkozik.
Egy szekrényen állapodik meg a tekintete, kinyitja az ajtaját, és remegő kezekkel kutat a fiókok tartalma között, miközben türelmetlenségében, már mindent a földre dobál. Végül a keze ügyébe kerül egy olló. Ez az. Benyomja a végét, akár egy éket a keret mögé, és feszíteni kezdi. „Csak el ne törjem!” - fut át a gondolat a fején. A falból apró szemcsékben kezd hullani a vakolat a csavar helyén. Még egy feszítés, és végre enged a menet.
Mikor visszaér a fürdőszobába, Piton több sebből vérezve áll, és kissé előrehajolva, feszülten várja a következő támadást. Mellette ott fekszik Malfoy összetört pálcája. Amint észreveszi Harryt felkiált:
- Tartsd elé! Gyorsan!
Azonnal megteszi, de valami nincs rendjén. A tükör mögül nem látja, mi történik, csak azt hallja, ahogy Piton üvölt:
- Vigyázz!
Már arra sincs ideje, hogy hátrébb lépjen. Erős lökés éri elölről, és ő elveszítve az egyensúlyát a földre esik, ahogy valami nagy lendülettel nekiugrik. Oldalra fordítja a fejét, így legalább a az orrát nem töri be a tükörlap, de elengedni sem meri, ezért nem tudja megvédeni a gerincét az eséstől. Mikor földet ér, úgy érzi, nem tud többé megmozdulni, kába tehetetlenség veszi át az uralmat fölötte. Azt érzi, hogy egy hihetetlen erő próbálja porrá zúzni felülről, és hogy ütemes rázkódások érik, de tenni nincs ereje ellene. Már semmi másra nem képes, csak ordítani, és meg is teszi, mert az idegrendszere szépen felmondja a szolgálatot. A bordái benyomódnak, és hangos reccsenést hall. Alig kap levegőt. Sötétedik a külvilág, és a gyomrában kellemes fáradtságot érez. „ Meg fogok halni”. Hallja a saját szívverését. Egyre erősebben. És az utolsó pillanatban, mint amikor letépnek a mellkasodról egy borzalmasan nehéz súlyt, valami előrerántja, mintha beszippantani készülne. Az erőtől egy pillanatra megemelkedik a földtől, de rögtön utána vissza is esik.
Nem mozdul. Nem tartja már semmi a földön fekve, és tudja, hogy felállhatna, de nem megy. Szorítja a tükör két szélét, és csak most érzi, hogy a tenyeréből folyik a vér, lassan, lustán csöppen a földre.
- Engedd el! Vége.
Valaki kicsavarja a kezéből, de hirtelen nem tudja hol van, és mit csinál. Értetlenül bámul maga elé.
- Gyerünk, engedd már el!
Piton felemeli, és most lassan visszatér a végtagjaiba az erő, de ettől csak remegni kezd. Ahogy lábra áll, valami puhát érez a lábainál. Malfoy megkínzott teste fekszik előtte. Azonnal térdre esik. A kezébe fogja az arcát, és próbálja kisimítani a hozzátapadt hajszálakat, a csuklóját keresi, és próbálja kitapintani a pulzusát, de annyira ideges, hogy először nem is találja, pedig ezerszer csinálta már.
- Hallasz engem? Kérlek! – szólongatja, de a hangja elcsuklik, nem bírja tovább.
- Él. – Piton nyugodt hangjára felkapja a fejét.
- Tessék?
- Mondom él. – A férfi sóhajtva leül a földre, és a kezeibe temeti a fejét. Az ő ujjai is remegnek. Ezt már nem tudja álcázni.
Harry tehetetlenül hátradől, és lefekszik a földre. Még ő is zihál, majd kiugrik a szíve, de úgy érzi vége, és most már talán minden rendben lesz. Lehunyja a szemeit, és szinte beleszédül. A testét zokogás kezdi rázni, pedig egyáltalán nem állt szándékában elbőgni magát.
- Öljék meg! Miért nem ölik meg?
Hallja a kiáltást, de nincs ereje válaszolni.
- Gyerünk kicsim! Mire vársz? Gyerünk! Tedd meg!
Még mindig nem jut el az agyáig, hogy miről beszél a nő.
Aztán egyszercsak túl nagy lesz a csönd, és émelyítő rossz előérzete támad. Kinyitja a szemét, és fel akar ülni, hogy megnézze, mi történik, de ekkor megpillantja közvetlenül maga előtt, ahogy Malfoy tehetetlen, ájult teste fölé odahajlik Marope törékeny alakja. Nem vette észre, mikor jött ide, nem is hallott lépteket.
Piton sem látja. Magába roskadva ül.
Harry meg akarja szólítani a kislányt, amikor megpillant a kezében valami fényes hosszú tárgyat.
- Ne!
Az arcára meleg fröccsen. Odakap, hogy megnézze. Nem is érti, hogy mi történik. Zúg a feje, és mintha hangtompítót szereltek volna a füleire, csak dübörgő, tompa hangokat hall. Felül a földről és akkor már látja a Malfoy mellkasából kiálló fémtárgyat. Aztán a fiú arcát, ahogy a feje oldalra bicsaklik, és valami groteszk mosolyra húzódott szájjal nevet rá.
Nem lát, és nem hall semmi mást. Nem hallja, ahogy Piton üvöltözni kezd a nővel, aki védekezően ugyanúgy kiabál, nem látja, hogy az ajtóban eltűnik az apró kislány, és nem látja a madárijesztőt, aki pár lépésnyire tőle mosolyogva bólogat. Csak egy szűk, keskeny csőbe torkolló kép marad előtte, ami egyre kisebbé válik, majd lustán benyeli a teljes sötétség.
***
Június 16.
Délután 15:30.
Hányingerem van. Ez az első gondolatom, és az, hogy fáj a torkom. Az ujjaimat próbálom először megmozdítani. Sikerül. A fejemmel már nehezebb a dolgom. A legapróbb mozdulatra is éles fájdalom hasít belé. Nem tudom, miért fekszem itt, és azt sem, hogy mióta. De amikor elözönlenek az emlékek, legszívesebben meghalnék. Nem akarok gondolkodni. És semmi mást sem.
Erőt veszek magamon, és hosszas kísérletezés után sikerül felülni. A fejemhez nyúlok, kötés fedi, mint a mellkasomat is. Csak most veszem észre, hogy az ujjaim is be vannak kötözve. Valahogy ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy lefejtsem magamról. Míg ezzel bajlódok, valahol kinyílik egy ajtó.
- Ne tedd! Még néhány napig rajta kell maradjon.
Felkapom a fejem, és Piton sápadt arca néz velem szembe. Nyelnem kell. Csak tátogok, mert nyálam sincs. Vizet kérnék tőle. Hallgatagon bámul rám, aztán a saját kezére néz. Egy világossárga pergament szorongat. Nem tudom, mit akar mondani, vagy csak nem akarom. Lassan megmozdul, aztán mintha kitalálta volna a gondolatomat, a közeli kisasztalhoz megy, és egy pohár vízzel tér vissza. Lázasan kapok utána, és úgy hajtom fel, hogy a vele kicsorog az államon. Lihegve vissza adom az üres poharat, és megtörlöm a szám.
- Mi az? – kérdem suttogva. Még mindig nem tudok hangosan beszélni.
- Mi?
- A kezedben.
Elhúzza a száját, és kibontja a lapot.
- Az életszerződésünk. A mese végéhez értünk. A varázsló megtette a dolgát, a koldus meggyógyult, és visszakapta a szeme világát. A királylány az enyém.
Olyan színtelen hangon mondja mindezt, mintha csak felolvasást tartana a könyvtárban. Nem tudok megszólalni. Vádlón nézek rá, és majd elégek attól a dühtől, ami lassan eluralkodik rajtam. Csak fújtatni tudok, szólni semmiképp. Ő látja ezt, és talán még élvezi is. Nem tudom. Magasra emeli a fejét, és gúnyosan mosolyogni kezd. Majd odalép hozzám, és követelőzően beleragad a hajamba, hogy magához rántson. Nem találom az egyensúlyomat tehetetlenül nekidőlök, míg ő átkarol, és feszesen megtart. Van valami a tekintetében, ami nem tetszik. Furcsa. Kicsit hátrahajtom a fejem, hogy szabaduljak tőle, de ő egy rántással jelzi a nemtetszését, és már megint szorosan hozzásimulva állok. Megcsókol.
Lassan, kimérten, erősen.
Aztán váratlanul eltaszít magától, és én megtántorodva az ágyra esek. Egy papír szakadásának a hangját hallom. A lábam elé hull az előbb még a kezében tartott pergamen. Csak nézem, és a szemeim megtelnek könnyel. Már semmit nem értek.
- Miért? – kérdem.
- … Hazudtam. Nem ismered a mese igazi végét. A varázsló magával vitte ugyan a királylányt, és megfosztotta a fiatalságától és szépségétől, de nem volt boldog. A királylány szépen lassan elemésztette magát a varázsló várában. Nem találta benne többé örömét, ezért egy szép napon megölte.
Hallgattam. Tudom, hogy mondanom kellett volna valamit, valami köszönés félét, de nem ment. És amikor Piton elindult az ajtó felé, végre rájöttem, hogy miért. Mert én nem akartam. Én magam nem akartam, hogy megtegye.
- Ég áldjon Potter.
Az ajtó bezárult. Örökre. És én nem futottam utána, mint ahogyan kellett volna. Csak ültem, és bámultam a széttépett papírdarabot. Túl késő. Mindenhez. Hozzánk is.
Vannak dolgok, amik sohasem változnak.
***
Epilógus.
„Naplóbejegyzés.
2011. június 13.
Ma van a szülinapom, és kaptam egy naplót. Mindig lenéztem azokat, akik naplókat töltögetnek, mert amolyan kislányos hülyeségnek tartottam. De ha már van, gondoltam kipróbálom.
Szóval, kedves Naplóm!
A nevem Zarius Rowle Gomold. Tizenegy éves vagyok.
Árva.
Van egy nővérem, néha meg szokott látogatni, itt az árvaházban, tőle kaptam a naplót is. Nem túl kedves lány. Bár valójában nem tudom milyen. Néma. Állítólag akkor némult meg, amikor látta anyámat meghalni.
Az apámat sosem ismertem. Elhagyta anyámat még akkor, amikor meg sem születtem. Egy szemét alak lehet. Talán ha felnövök, egyszer megkeresem. Róla neveztek el. Zarius. Gyűlölöm ezt a nevet. Ha valaha is módom lesz rá, biztosan meg fogom változtatni.
Az anyámról csak annyit tudok, hogy aznap este, amikor a világra jöttem, egy idegen férfi cipelte be az utcáról egy őrülteknek fenntartott intézetbe. Azzal magyarázták a nevelőim, hogy azért oda, mert az volt a legközelebb ahhoz a helyhez, ahol megtalálták. Nagyon rossz állapotban volt.
Azt beszélik, megverték, mert el voltak törve a karjai, a ruhája csupa vér volt, és tüdőgyulladást kapott. Ettől még túl élhette volna, de a vegetatív idegrendszere felmondta a szolgálatot, és a teste nem reagált semmilyen gyógyszerre. Hát ez van.
Más.
Ma kaptam egy levelet. Furcsa volt. Egy madár hozta. Először nagyon megijedtem, de amikor kiejtette a csőréből a levelet, és elolvastam a nevemet rajta, már nem féltem. Sosem kaptam még levelet. Tele volt valami zagyvasággal egy iskoláról, ahol varázslókat és boszorkányokat képeznek, és ahová felvételt nyertem. Jól hangzik mi? Valószínűleg csak egy hülye vicc, de jó lenne, ha igaz lenne. Ennél bármi jobb lenne, mint ami most van.
Utálok itt lenni. A nevelők ostobák és unalmasak, a többi gyerek pedig egyszerűen primitív. Félnek tőlem, mert én más vagyok, mint ők. Jobban is teszik. Rettegjenek csak! Meg szoktak verni, de én sem maradok adósuk. Tudok egy csomó trükköt, amit nem tudom hol tanultam. Egyszer felgyújtottam egy lánynak a haját, a puszta akaratommal. Jó, mi?
Tudok egy titkot.
Mielőtt anyám meghalt, egy nagy házba volt bezárva, ahol mi is laktunk. Valami őrült bezárta őt, és a nővéremet oda, és különböző módon kínozta őket. Létezik egy szertartás, amit véghez akart vinni, csak nem sikerült neki. Volt még ott két fickó is, akik azt a szörnyeteget megölték. Állítólag maga volt az ördög. Egy félelmetes gyilkos. Nagyon erős volt, és hatalmas. Csak úgy tudták kinyírni, hogy megitatták valamivel, ami kiűzte a testéből a lelkét, és azt bezárták egy tükörbe. Az a tükör még megvan.
A házat már vagy öt éve lebontották, de azt beszélik, hogy az egyik férfi elvitte magával, hogy olyan helyre rejtse, ahol senki sem találja meg.
Én meg fogom találni.
Ha addig élek is.
Ja, és reggel meglátogatott a pasas, aki a fejébe vette, hogy örökbe akar fogadni. Nem tudom miért lenne az jó neki?
Engem senki sem akar örökbe fogadni. Nagy bolondnak nézett ki. Biztos valami perverz állat, aki gyerekekre hajt. Nem tudom. Holnap is jön. Majd megpróbálom kiismerni, de egyáltalán nem bízom benne, hogy komolyan gondolja.
Na, most már befejezem. Késő van.
Holnap is írok.”
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
