Ülök a szobámban, s a kisfiamat nézem, miközben az igazak álmát alussza. Nagyon hasonlít az apjára - mondom magamban, s halkan felsóhajtok. Tekintetem elkalandozik a szekrény teteje felé, majd megállapodik egy kisebb méretű cipős dobozon. Nézem egy darabig. Habozok. Levegyem, vagy ne?

Végül a szép emlékek elindítják lábaimat, s karjaim máris nyúlnak az elnyűtt doboz felé. Odaviszem a kanapéhoz, s szemügyre veszem csekélyke tartalmát: egy varázspálca, néhány pergamen, s egy tucat fotó.

Egyesével olvasgatom a pergameneket, melyek mosolyt csalnak szám sarkába. Majd miután elfogytak, kezembe veszem a mozgó képeket. Milyen boldog rajta mindenki. Amint erre gondoltam, arcomon sós könnycseppek indultak végig.

Nagyon hiányzik. Nem gondoltam volna, hogy a háború így fog végződni. De legalább az a gazember megfizetett mindenért. Meghalt. Persze nagyon sok ember oda lett. Sajnos az én kedvesem is.

Ismét fiamra néztem. Odaléptem hozzá, s betakargattam. Mindig lelöki magáról takaróját, akár csak az apja. Istenem, mennyire hasonlít rá. Hogy felejtsem így el? Egy erős anyára van szüksége, nem pedig egy elkeseredett asszonyra.

Elhatároztam magam. Letöröltem arcomról a könnyeket, s visszazártam a dobozt, s visszatettem eddigi helyére. Jobb gyerekkort kell biztosítanom neki, mint amilyen az enyém volt. Igaz, apa nélkül, nagyszülők nélkül.

Nekem sem volt könnyű, de még mennyire nem. Bárcsak kértem volna Dumbledoret, hogy törölje emlékeimet. De nem tettem. Nem tettem, mert nem emlékeztem volna a jó dolgokra. Bár igaz, a rosszakra sem.

Leültem hát íróasztalomhoz, pennát és pergament vettem elő a fiókból, s elkezdtem írni...

Következő fejezet