Egy késő nyári délutánon kezdődött minden, amikor is Perselus Piton épp a szobájában ült, s gondolataiba mélyedve bámulta a forrón pattogó tüzet. Egyszer csak megjelent az igazgató feje a tűznyalábok között. Egy darabig még nem vette észre az öreg mágust, csak mikor végre megszólította akkor lett figyelmes az arcra.

- Jó napot! – köszönt.

- Perselus, fel tudnál jönni az irodámba? – kérdezte.

Egy fejbiccentés volt válasza, s lassan felállt a karfás foteljéből, s gondolatait összeszedve felsétált az igazgatóhoz.

- Kedves barátom, köszönöm gyorsaságod! – fogadta a bájitalok mesterét, majd hellyel kínálta.

- Mit akar? – morogta az orra alatt.

- Egy feladatom lenne a számodra.

- Nem elég, hogy kémkedek? – kérdezte indulatosan, mert már elege volt a folytonos feladatokból.

- Örülök annak, hogy segítesz nekem, hogy mindig Voldemort előtt járhassak - mondta határozottan –, de most egy másfajta szívességet szeretnék kérni. – mondta s fürkészően a fekete szemekbe nézett

- Miről lenne szó?

- Tudtam, hogy segíteni fogsz! – mosolygott

- Még nem mondtam igent! – sziszegte fogai között

- De még nemet sem.

Egy pár percig csak nézték egymást, majd mikor Perselus már unta a csendben eltöltött perceket, Dumbledore végre a lényegre tért.

- Van egy gyermek a Londoni árvaházban, és el kellene hoznod még ma.

- Nem leszek bébiszitter, ezt ne is kérd tőlem.

- Nem hinném, hogy szüksége lenne bébiszitterre, de egyedül nem találna ide.

- Hogy hívják? – kérdezte bosszúsan. Tudta, hogy semmiféleképpen nem tudna kibújni ez alól a rémes feladat alól.

- Angela Morgan Spell – mondta, s egy huncut mosoly jelent meg arcán – Varázslatosan angyali név nem gondolod?

Dumbledore elmondott még neki néhány fontos tudnivalót, majd dolgára engedte a felhőtlenül boldognak nem nevezhető férfit.

Miközben Perselus a Roxfort határáig sétált, megállás nélkül csak morgott. Nem volt ínyére ez a feladat. Ugyan úgy, ahogy a többi sem. Egyszerűen nem tudott nemet mondani az öregnek. Tartozott neki, amiért menedéket nyújtott, s segített neki, amikor rászorult. Csak sajnos néha túlzásba esett a kéréseivel.

Miután Londonba hopponált, elindult a megadott cím felé, majd megállt egy elég roskatag kinézetű ház előtt. Száján fanyar mosoly jelent meg, majd felsétált a lépcsőkön, s kopogtatott.

Egy szalmasárga hajú, 9-10 éves fiúcska nyitotta ki neki az ajtót, s kísérte el az árvaház igazgatójához.

- Jó estét!

- Jó estét! – fordult a hang felé, majd végigmérte látogatóját – Nem az a típus aki gyermeket akarna örökbe fogadni. Miért jött?

Perseluson látszott, hogy nehezen tudja türtőztetni magát ezután a kijelentés után, de hát a muszáj, az nagy úr (persze csak Voldemort után).

- Egy jó barátom küldött egy bizonyos Angela…

- Áhh, emlékszem. Egy ősz öregember megígérte neki, hogy elviszi innen. – bólogatott - De annak már lassan 4 éve.

- Hol találom?

- Felkísérem.

Felmentek a harmadik emeletre, az igazgató rámutatott egy fehér ajtóra, majd magára hagyta vendégét. Piton odaállt a bejáratként szolgáló tárgy elé, s hallgatta a mögüle kiszűrődő dallamot.

Eközben a szobában Angela zongorázott, s a nyitott ablakon keresztül virágszirmok repültek be, majd elkezdtek táncot járni körülötte.

Benyitott a szobába, s meglátta a nem mindennapi jelenséget. Gyorsan bezárta maga mögött az ajtót, s elindult a lány felé, aki nem vette észre őt.

Odasétált mellé, s hangosan megköszörülte torkát. Angela megijedt, s a szirmok lepotyogtak a földre, majd felnézett látogatójára.

- Maga meg kicsoda? – kérdezte – S hogy merészel kopogás nélkül bejönni?

Pitont kissé meglepte ez a hangnem, de magában elismerően bólogatott. Tuti mardekáros – gondolta, majd válaszolt a kérdésre.

- Az lényegtelen, hogy én ki vagyok te szemtelen kis fruska! Ilyen viselkedéssel senki nem fog magával vinni.

- Nem is baj, úgysem szeretnék elmenni innen.

Egy rövid ideig farkasszemet néztek, majd Angela ismét játszani kezdet, mit sem törődve a mögötte álló férfival. Aki természetesen nem tűrte ezt a viselkedést, s rácsapott a zongorára.

- Mit képzel, ki maga? – förmedt a lányra

- Nagyon jól tudom, hogy én ki vagyok. Már csak az a kérdés, maga ki!

Felállt s így Piton végigmérhette a leendő diákját, aki nála jóval alacsonyabb volt, de gyönyörű vörös haja, s zöld szeme rabul ejtette a kőszívű varázslót. Szemeiben látta a sok nyomorúságot, elkeseredést. Jobbnak látta, ha nem keseríti meg szegény lány életét, így válaszolt neki.

- Perselus Piton professzor vagyok, és remélem tudja, hogy ha más látta volna meg az előbbi produkcióját, nagy bajban lenne!

- Professzor? – kérdezte kishitűen – Na ne már!

- Hogy lehet, hogy egy 16 éves lány ennyire szemtelen?

- És az hogy lehet – dobta vissza a labdát –, hogy amióta betette ide a lábát, megfagyott a levegő?

Átkozta magát, amiért mégis elvállata ezt a feladatot, de most már aztán tényleg nem volt más választása. Megadóan felsóhajtott, majd így folytatta…

- Na jó, ebből elegem van. Albus Dumbledore küldött magáért, úgyhogy legyen szíves és csomagoljon össze.

Angelanak felcsillant a szeme. Hát végre eljöttek érte, hogy a Roxfortba vigyék – mondta magában. Mindig udvariatlan volt, ha jöttek megnézni, Nem akart senkivel elmenni. Bár néha már arra gondolt, álom volt, mikor jött egy kedves öregember és megígérte neki, hogy elviszi erről a rémes helyről.

- Hmm, szóval maga tud kedves is lenni, az már más.

Rámosolygott a férfira, majd kérdés nélkül hozzá látott a csomagoláshoz.

Csendben figyelte a lányt, s közben arra az őszinte mosolyra gondolt. Lehet, rosszul kezdte az egészet. De most már mindegy. A lényeg, hogy hamarosan itt hagyja ezt a hülye helyet, a hülye dolgaival együtt.

- Készen vagyok! – jelentette be nagy vidáman egy batyuval a vállán, s egy elég vaskos könyvvel a kezében.

- Akkor mehetünk is. - már indult is az ajtó felé, de a lány nem követte – Most meg mi van?

- A... a zongorám. – nézett rá hatalmasra nyitott szemekkel.

Piton felnézett a plafonra, majd vissza a lányra.

- Nem vihetjük magunkkal. – mondta határozottan – Menjünk!

Elindultak a folyosón, az igazgató irodájába, ahol elintéztek néhány formai dolgot, majd pár perc elteltével már London utcáit taposták.

Figyelte a maga mellett lépkedőt, s egy mosoly jelent meg szája szegletében. Olyan tekintettel nézett meg mindet, mintha eddig egy tejesen más világban élt volna. Pedig a Roxfort ehhez képest semmi. Ekkor lett figyelmes a könyvre, amit a kezében szorongatott.

- Honnan van meg magának a Roxfort története?

- Kaptam. – mosolygott nagy büszkén.

Besétáltak egy kis sikátorba, ahol Angela kérdő tekintettel nézett a férfira, aki nem mondott semmit, csak megfogta a kezét, s elhopponáltak a kastély határáig. Mivel még nem utazott így, kissé meglepődött, hogy már nem Londonban vannak, de ez az érzés nem tartott sokáig.

- Húúúúú, ez tök jó!

És még mennyi jó vár rá – gondolta magában Piton, miközben már a kastély felé haladtak. Míg felértek az igazgató szobájáig, Angela szemügyre vett mindent, amit csak tudott. Tekintete csak úgy járt ide-oda a mozgó festmények láttán. Hiába olvasta ki a könyvet nemegyszer, meglepték a nem hétköznapi dolgok. De persze tetszettek is neki.

Dumbledore örömmel várta vendégeit, akiket egyből hellyel kínált a maga előtt lévő fotelekben.

- Köszönöm Perselus a segítséged – mondta, de csak egy biccentést kapott válaszul. – Üdvözöllek a Roxfortban, Angela, gondolom nem kell mesélnem a kastélyról.

- Nem kell Dumbledore professzor.

- Akkor jó. Viszont, mivel még nem kezdődött el a tanítás, muszáj leszek egy külön szobát adni neked.

- Lehet egy kérésem? – kérdezte kissé pirulva.

- Hát persze!

Odament Dumbledore oldalára, s kinyitotta az eddig ölében pihenő könyvet, majd kinyitotta a bejelölt oldalon.

- Lehet itt az én szobám? – bökött egy toronyban lévő pontra – Persze, csak ha nem baj.

Cinkos mosoly jelent meg az igazgató száján, majd jobban szemügyre véve a rajzot bólintott egyet.

- Lehet. – mondta, s felállt székéből – Fel is kísérlek.

Mind a hárman elhagyták a szobát, s ki-ki ment a maga útján. Piton elindult a pincetermek felé, Dumbledore és Angela pedig felfelé a tornyokhoz.

Következő fejezet