Hermione kezdett aggódni barátjáért. Harryt már percek óta nem látta sehol, ráadásul Ginny is sírva ment oda hozzá, hogy szerelme milyen kurtán-furcsán hagyta ott őt. Mikor végre sikerült kissé megvigasztalnia barátnőjét, tekintetével a fiút kezdte el keresni, de nem találta sehol.

- Neville, nem láttad Harryt? - fordult oda az esetlenül táncoló, vagy sokkal inkább toporgó fiúhoz.

- Hát, nem olyan rég a ház felé rohant. De szerintem ne zavard... - tette hozzá bizonytalanul.

- Miért ne?

- Mert... ööö azt nem mondhatom el.

- Neville! - Hermione szeme szigorúan megvillant, ahogyan McGalagonyé szokott, mikor diákokat kap szabályszegésen, tekintete pedig a fiúéba fúródott.

"A ház felé rohant, sírva. De ezt nem szabad tudnod."

- Köszi, Neville! Majd meghálálom, de most mennem kell Harryért! - sikkantott boldogan, ám a következő pillanatban kissé elkomorult. Nem értette, miért kínozza magát és egymást két barátja. De ha Harry sírt, hát annál fontosabb utolérnie, mielőtt bánatában és dühében valami meggondolatlan dolgot tenne.

- Mi van? De hát én nem is mondtam semmit! - értetlenkedett a fiú. Hermione csak megvonta a vállát, majd elindult az Odú felé anélkül, hogy végiggondolta volna barátja szavait.

Az egész ház üres volt, ám a konyhaablak tárva-nyitva állt. Kicsit távolabb egy fekete köpenyes alak lopódzott az ünneplők felé, tőle nem messze pedig Harry felemelte a pálcáját, mire a másik varázsló fegyvere messzire szállt. A fiú egyetlen mozdulattal egy kábító átkot küldött az idegen felé, mire az, megérezve a veszélyt, beugrott egy bokor mögé. Harry nem teketóriázott, utána vetette magát, s becsörtetett a cserjék közé, Hermione pedig feltűnés nélkül követte őket.

Amint ő is beért a bokrok mögé, egy erős fuvallat épp feltűrte az ekkor már a földön fekvő, feltápászkodni készülő betolakodó talárjának ujját, fejéről pedig lelökte a csuklyát és az álarcot. A maszk alól egy túlságosan is jól ismert, tejföl szőke hajjal keretezett, sápadt arc bukkant elő.

- Na mi van, Potter? Csak nem meg akarsz ölni?

- Nem is lenne rossz ötlet, Malfoy. De szerencsédre, én veled ellentétben nem vagyok gyilkos. A szőke fiú dühös fintort vágott.

- Tudod, én viszont szívesen végeznék veled. Igazán nem esne nehezemre megtenni, és akkor a Nagyúr büszke lenne rám, hogy véghezvittem azt, amit a mocskos sárvérű anyád miatt ő nem tudott.

Hermione egy kissé oldalra lépett, így már profilból láthatta barátja arcát. Az a sértés nyomán eltorzult a haragtól, szemei résnyire szűkültek, s a máskor barátságosan csillogó smaragdok most szinte tapintható gyűlöletet sugároztak. Nem tudta hová tenni ezt az eddig ismeretlen arckifejezést, de ahogy ránézett, egyből tudta: az igazgató halála óta gondosan rejtegetett, ám az álarc mögött vadul tomboló érzelmei fölött Harry immár nem uralkodott. A lány érezte, hogy valami nagyon szörnyű dolog készül, amit a fiú beszámítható állapotban valószínűleg nem volna hajlandó megtenni.

- Ezt azért már tényleg nem kellett volna, Görény. Avada Kedav... - kezdte a gyilkos varázsigét, mire a Dracóra szegeződő pálca hegye zölden felizzott.

- Capitulatus! - kiáltotta a boszorkány. A fiú pálcája egy másodpercig még remegett a kezében, majd elrepült. A mardekáros csak megkövülten állt előttük, örökké hideg tekintetében félelem csillant.

- Mit csinálsz te itt?! - kiabálta Harry még mindig dühtől tajtékozva, mikor észrevette őt. - Ez a mocsok végre-valahára megfizetett volna mindenért! - Hermione most már szemből láthatta barátja arcát és tekintetét, de utólag azt kívánta, bár maradt volna rejtve. A zöld íriszek mélyén nem evilági tűz égett, vöröses árnyalatúra színezve a fiú szeme fehérjét.

- Nem teheted! Nem válhatsz a gonosz követőjévé! Nincs az a fájdalom, nincs az a kísértés, ami elég lenne ahhoz, hogy átálljak a sötét oldalra! Azt hittem, te is így gondolod! - Hermione hangja egyre kétségbeesettebbé vált, lassan már egy oktávval feljebb járt a szokásosnál.

- Úgy tűnik, nem - vigyorodott el Malfoy kényszeredetten, de megmozdulni még nem bírt. Túlságosan sokkolta a felismerés, hogy az általa eddig lenézett Potter majdnem megölte őt. Képes volt rá, akarta...

- Te csak maradj nyugton! Incarcerandus! - mielőtt még befejezhette volna a varázslatot, a Draco tagjait megbénító rettegés enyhült. Hogy megőrizze a kevéske megmaradt tekintélyét - vagy legalább úgy tegyen, mintha egy ilyen megalázó vereség után még lenne tekintélye -, felöltötte leglenézőbb fintorát, s megszólalt:

- Viszlát, balfácánok - azzal még egyszer gúnyosan biccentett, majd dehoppanált. A kötöző ártás az egyik bokorba csapódott, szinte összeroppantva az ágakat.

- Na? Most jobb? Megszökött egy körözött halálfaló, hála neked! - a Harry hangjából áradó maró gúny Piton legrosszabb napjaira emlékeztette Hermionét.

- Igen, jobb! Nem váltál gyilkossá, és ez nekem több, mint elég!

- Egyszer úgyis el kell kezdeni, nem? Miért álljak hát Voldemort elé felkészületlenül?

- Nem kell felkészületlenül elé állnod! Az is, amit most bemutattál, bizonyítja, hogy minden vagy, csak nem felkészületlen. Ki tudja, mi lesz egy vagy két év múlva. De nem kell ölnöd!

- Neked fogalmad sincs, mekkora teher ez a Kiválasztottság! Nem tudod, milyen az, amikor emberek halnak meg érted, s te úgy érzed, csöppet sem érdemled meg! Mikor napról napra, éjszakáról éjszakára attól rettegsz, legközelebb melyik szeretted hal meg érted, vagy épp miattad! Azt hiszed, nekem nem lenne jobb élnem az átlagos varázslók életét, együtt lenni a családommal és a barátaimmal, s nem törődni halálfalókkal meg sötét nagyurakkal? De én... én nem tehetem, nekem más a sorsom.

- Kiválasztottság? - bizonytalanodott el Hermione. – Akkor, amit egy éve a Próféta írt...

- Az utolsó szóig igaz, bármilyen meglepő is ez a Prófétával kapcsolatban - Harry immár némileg megnyugodva beszélt, a szemei ismét eredeti színükben játszottak, a riasztó fények pedig eltűntek. - Én vagyok a Kiválasztott, akinek le kell győznie Voldemortot, vagy én halok meg, és velem együtt a remény. Én, egy átlagos fiú, egymagam a kor leghatalmasabb feketemágusa ellen. Most őszintén: szerinted van ember, aki ezt ép ésszel kibírná?

Hermione zavartan felnevetett.

- Ezt most komolyan mondod? Átlagos? Te? Könyörgök, harmadikos korunkban megtanultál patrónust idézni, egy évre rá megnyerted a Trimágus Tusát, ötödik végén pedig felnőtt halálfalókkal szálltál szembe a Minisztériumban és élted túl a találkozást. Most pedig... bármennyire is helytelenítem, amit Malfoyal tenni akartál, a puszta tény, hogy tizenhét évesen meg tudtad volna tenni... emlékezz, mit mondott Mordon negyedikben! "Az Avada Kedavra végrehajtásához komoly varázserő kell. Ha most mind rám szegeznétek a pálcátokat, és kimondanátok a varázsigét, nem történne semmi, még az orrom vére se eredne el." Erősebb vagy, mint hinnéd, és csak remélni merem, hogy elfelejted ezt az istenverte hülyeséget, és nem mélyedsz el a sötét tanokban!

Harryt mélyen érintették ezek a szavak, pontosabban a mögöttük felsorakoztatott szilárd tények. Valóban sok figyelemreméltó dolgot tett, még ha ő maga nem is tartja ezeket különlegesnek. Ráadásul Hermione olyat tett, amit talán még soha: káromkodott! Először nem is akart hinni a fülének, időbe tellett, mire rájött, hogy jól hallotta.

- Jó. Menjünk vissza - mondta, s felöltötte az utóbbi időkben jól ismert rezzenéstelen arckifejezését.

- Nem, így nem! Döntsd el végre, mi legyen Ginnyvel és veled! Már a temetés óta kínozzátok magatokat és egymást, ez így nem mehet tovább! Térj már végre észhez, mert ebből így semmi jó nem fog kisülni!

"Igaza lehet. Talán el kéne mennem valami félreeső helyre gondolkodni. Ott majd... hé, mi ez?!" - a lány hallotta Harry hangját, de a fiú szája nem mozgott. Aztán a hang hirtelen megszűnt, mintha egy fal került volna a beszélő és közé.

- Menj csak, jót fog tenni!

- Te legilimentáltál engem? - kérdezte a fekete hajú fiú, és ezúttal a szája is mozgott. Hermione először nem értette, miről beszél, aztán összeállt neki a kép. Először Neville, aztán Harry... Nyilván azért hallgatott el olyan hirtelen, mert észrevette a próbálkozást és lezárta az elméjét.

- Úgy tűnik. De hogy hogyan, ne kérdezd! Soha nem tanultam, miként kell.

- Ha akarod, olvasd el az "Elme tudománya" című könyvemet - felelte Harry könnyednek szánt hangon -, a ládában van a többi között. Én azt hiszem, megfogadom a tanácsodat. Mondd meg a többieknek, hogy ne aggódjanak értem, legkésőbb két nap múlva visszatérek! - Azzal választ sem várva kisétált a kertkapun, majd a kerítésen kívül hoppanált.

- Ebből a sok törvényszegésből még nagy baj lesz, Harry - suttogta még Hermione az éjszakába, s elindult visszafelé.

Alig járt félúton, mikor szembetalálkozott Ronnal. Barátja lélekszakadva rohant felé, majdnem össze is ütköztek.

- Mio, merre van Harry? - kérdezte lihegve.

- Fontos dolga akadt. Nem tudom hová ment, de azt mondta, ne aggódjunk érte, legkésőbb negyedikére visszajön.

- És hogy ment? Gyalog? Seprűn?

- Hoppanálva.

- De hát még meg sincs a vizsgája! Néha megijeszt, mikre képes.

- Engem is Ron, engem is.

A fiú úgy tűnt, nem igazán fogta fel, milyen kétértelmű megjegyzést hallott, s ez a lány szerint így is volt jól. Ha ezzel segít barátján, hát akkor nem mondja el senkinek, hogy épp egy főbenjáró átkot készült használni.

Harry a tengerpart egy elhagyatott részére hoppanált. Egy sziklán állt, körülötte további zátonyok álltak ki a lágyan hullámzó vízből, a mögötte levő kőoszlopon pedig egy alig észrevehető hasadék feketéllett nem sokkal a vízszint fölött. A hely, amely Dumbledore halálára és a medálkeresés kudarcára emlékeztette őt, mégis, kevés alkalmasabb helyet találhatna gondolkodásra. Letelepedett a csupasz kőre, behunyta a szemét, s hagyta, hogy gondolatai szabadon szárnyaljanak, miközben a hullámok lustán verdesték a szikla tövét.

Végiggondolta a gyerekkorát, hogy miként bántak vele Dursleyék, és miért akarta Dumbledore, hogy náluk töltse el ezt az időszakot. Lelki szemei elé Draco képe úszott, akit nem is olyan rég még meg akart ölni - pedig talán csak annyi volt a hibája, hogy megkapta mindazt, ami neki is kijárt volna, ha varázsló nevelőszülőkhöz kerül. Talán belőle is éppen olyan arrogáns, elkényeztetett kamasz lett volna. Talán a Süveg gondolkodás nélkül beosztja a Mardekárba, a sok aranyvérmániás halálfaló-ivadék közé. Bár, valamiért úgy érezte, nevelkedhetett volna bárkinél, a fejfedő akkor is rá bízta volna a döntést. A Süveg, első év... felidézte magában az első roxforti vonatutat. Akkor már tudta, miért híres, de nem igazán fogta fel ennek a jelentőségét. A vonaton ismerkedett meg Ronnal, aki eleinte csak a hírneve miatt kereste a társaságát, és Hermionéval, aki nagyon is hasonlított hozzá akkoriban. Mind a ketten kitaszítottak voltak a mugli iskolájukban: a lány strébersége, Harry pedig Dudley ellenszenve miatt. Barátjának talán megadatott a szerető család, de hosszabb távon az sem pótolhatja az iskolatársak barátságát, ezt világosan látta Hermionén.

És persze Ron, aki öt bátyja árnyékában élt tizenegy éves koráig. Ebben a pillanatban Harry számára teljesen logikusnak és szükségszerűnek tűnt, hogy ők hárman összebarátkoztak, s azóta is elválaszthatatlanok. A híres Trió. Elmosolyodott a gondolatra, hogy ha jobban rájátszanak a hírükre, hangzatosabban és nyíltabban mesélik el kalandjaikat, ők lehettek volna az új Tekergők. De nekik sohasem voltak ilyen céljaik, jobban szerették a lehető legkisebb feltűnéssel végezni a dolgaikat. Az apja és Sirius az időnyerős történetet például biztosan világgá kürtölték volna, aztán egész negyedikben sütkéreztek volna a dicsőségben. Jobban belegondolva Pitonnak valahol igaza volt, mikor a Tekergőket jellemezte. Ennél a résznél kissé kizökkent a meditációból, ahogy felsejlett előtte az áruló bájitalmester képe. És ő épp az imént adott neki igazat! Kedve lett volna darabokra átkozni valamit, vagy legalább a tengerbe vetni magát, de végül nagy nehezen sikerült visszasüllyednie korábbi nyugalmába. Most, mikor végre egyedül van, távol a világ zajától, nem uralkodhatnak el rajta az érzelmei!

Tudata legmélyére száműzte Pitont, aztán visszaemlékezett a harmadik próbára, Voldemort visszatérésére és Féregfark újbóli felbukkanására, majd az ötödik évre és a Jóslatok Termére. Akkor végre megtudta, miért vadászik rá a sötét mágus, de ennek nagy ára volt: Sirius élete. Ökölbe szorult a keze, mikor felidézte magában Bellatrix képét. Igen. Voldemort, Piton, Féregfark, Bellatrix. Őket gondolkodás nélkül megölné most is, ha elé kerülnének. De Malfoy... Bármekkora görény is, bármit mondott az anyjáról, nem gyilkos. Elvégre nem volt képes megölni Dumbledore-t, ezt látta: mindeddig csak a szája volt nagy. Ezúttal majdnem túl messzire ment, és ha nem lett volna ott Hermione, akkor pedig nem csak majdnem. A lánynak szinte mindenben igaza volt: kicsit olyan ő, mintha az ember élő lelkiismerete volna. Jól mondta, a fájdalma nem viheti őt a sötét oldalra, mert akkor mindannyian, akiket most gyászol, hiába haltak meg érte és miatta. Barátaival együtt kell folytatniuk a felkészülést, esetleg néhány Rendtagot is bevonva a gyakorlásba, aztán elindulni a horcruxok nyomában. Folytatta volna még a tervezgetést, de észrevette, hogy gondolatai egy ideje már csak Ginny körül forogtak.

Ismét átélte összes közös emléküket, a Kamrától kezdve a szakításon keresztül egészen az esküvői táncig.

Érezte a lángoló szerelmet a lány iránt, de a féltést is, amit a kapcsolatuk miatt érzett. Ha ez Voldemort fülébe jut, akkor biztosan elrabolja és megkínozza barátnőjét, talán meg is öli. Hosszan viaskodott benne a két érzés, míg egy éles, vijjogó hang ki nem zökkentette őt koncentrációjából. Kinyitotta a szemét. A mellette levő sziklára egy csapat sirály szállt le, ők csapták a hangzavart. A Nap éppen lenyugodni készült, vöröses fénybe vonva a tengert a távoli horizonton, valahol a távolban pedig egy hajó haladt el a fiú előtt. Bár nem volt ideje befejezni a gondolkodást, úgy érezte, meghozta a döntését. Kissé átmozgatta a hosszú ücsörgés során elgémberedett tagjait, egy gyors bűbájjal megszárította a nedves tengeri levegőn teljesen átázott talárját, majd felidézte magában az Odú képét, s hoppanált.

A Weasley család még mindig a kertet takarította, mikor megérkezett. A vendégeket szállító repülő buszt már nem látta sehol, ahogyan magukat Delacourékat sem. Ron és Hermione épp az asztalokat röptették be az ajtón, Ginny pedig az ételmaradékokat gyűjtötte össze. Harry egy pillanatra megállt gyönyörködni a látványban. A lány lobogó, lángvörös haját a lemenő Nap fénye még szebbé varázsolta, alakját pedig lágyan ölelték körbe a bágyadt fénysugarak. Már elindult volna felé, de aztán megállította lábait. "Nem, nem lehetek ilyen önző. Nem tehetem ki őt annak, ami rám vár."

- Harry! - rohant oda hozzá két barátja. - Végre itt vagy, már kezdtünk aggódni érted! - Hermione boldogan megölelte, Ron pedig megkönnyebbülten rázott vele kezet. Ginny úgy csinált, mintha nem vette volna észre a jöttét, de látszott rajta, hogy alig bírja visszatartani könnyeit.

- Hol voltál? - kérdezte aztán a vörös hajú fiú.

- Gondolkodtam. Sok mindenen. El kell kezdenünk az együttes felkészülést, amihez a Rend segítségére is szükségünk lehet, ezért nem ártana belépnünk - hadarta el egy szuszra.

- De a hoppanálási vizsgára eljössz, ugye?

- Hát persze! - a fekete hajú fiú arcán széles mosoly terült szét. - Ki nem hagynám!

- És Gin? - csúszott ki a lány száján.

- Hogy micsoda? - kérdezte Ron értetlenül. - Most akkor mégsem szakítottatok?

- De igen - felelte Harry. - Szakítottunk, és ennek így is kell maradnia. Nem tehetem ki őt annak, hogy a halálfalók céltáblája legyen.

- Te tök hülye vagy, haver - csóválta a fejét a legifjabb Weasley-fiú -, ha azt hiszed, hogy még nem tudnak rólatok mindent. Most komolyan, szerinted olyan pletykafészkekkel a Griffendélben, mint Lavender vagy a negyedéves Mayer, mennyi időbe telhetett, míg a hír eljutott Görénykéhez? Mert szerintem egy napba se. Bármibe le merném fogadni, hogy mostanra már Tudodki Potter-pusztító terveiben is fontos szerepet kapott a hugi. Nem mintha örülnék ennek, de ha már így van, legalább legyetek boldogok, amíg lehettek!

- Te nem is bánnád, ha vele járnék? - illetődött meg Harry. Ron felkacagott.

- Őszintén? Mindenkitől féltem őt, hisz' mégiscsak a húgom. De ha már választani lehet, akkor már inkább te, mint az a töketlen Corner vagy Dean. Meg aztán nem hinném, hogy megakadályozhatom

- Ez igazán megható - csattant fel az említett, aki a beszélgetés közben észrevétlenül egyre közelebb került a hármashoz. - De megengednétek, hogy ÉN döntsem el, ki mellett érzem magam jól? - Csípőre tett kézzel, dühtől szikrázó szemekkel állt a trió előtt, akiket a lány így leginkább Mrs. Weasleyre emlékeztetett.

- De... - kezdte volna Ron, ám húga szigorúan félbeszakította:

- Ronald Bilius Weasley, még nem fejeztem be! Nem érdekelnek a halálfalók, nem érdekel Voldemort, és nem érdekel a háború, sem a horcrux-vadászatotok! Én Harryvel akarok lenni és pont!

- De hát... te... honnan... - bátyja összefüggéstelenül hebegett a meglepetéstől. Ginny megvonta a vállát, majd sunyin elvigyorodott és talárja alól egy telefület húzott elő.

- Legközelebb páncélozzátok le az ajtótokat. A sutyorgás Fred és George Weasley testvére ellen édeskevés.

- Tehát a "hercegecskéd" Disaudiója sem tökéletes - jegyezte meg Hermione epésen. - Persze én mondtam, hogy páncélozd le az ajtót, mert a telefül vagy egy mugli poloska áthatol a burkon, de te túlságosan bíztál abban az árulóban!

Hármuk közül látszólag őt rendítette meg a legkevésbé a hír, hogy barátnőjének sikerült kihallgatnia talán nem is egy beszélgetésüket. Őt inkább az dühítette, hogy a fiú jobban bízott Piton bűbájában, mint őbenne.

Talán furcsa, de Harry valahol örült ennek a fordulatnak, mert az állandó titkolózás már elég nyomasztó volt.

- Nem - a fekete hajú fiú gépiesen válaszolt, a megjegyzés szinte el sem jutott a tudatáig. A zöld és a barna szempár összekapcsolódott, a két fiatal pedig teljesen elmerült egymás tekintetében.

A távolban még hallatszott Hermione további szitokáradata - "Honnan is gondoltad, hogy Piton felkészült ezek ellen, mikor húsz éve még nem volt telefül, a lehallgatók meg alkarnyi méretűek voltak!" -, de ez őt már nem érdekelte. A távolság lassan fogyott közöttük, hamarosan már csak néhány centiméter választotta el őket. "Most még megállhatsz!" - kiabálta egy hang a fejében, de az előző tanévben megismert szörnyeteg dühösen felmordult. "Gyerünk, tedd meg! Így kell lennie! Ő a tiéd!"

- Sajnálom, de nem megy - a két ajak már szinte érintette egymást, mikor Harry hátrált egy lépést. Bánatosan nézte szerelmét, majd észbe kapva megkeményítette tekintetét.

- Nem tehetlek ki még nagyobb veszélynek. Épp elég baj az, hogy olyasmiről tudsz, aminél kevesebbért is halálra kínozhatnak a halálfalók.

Ginny a fiúra emelte könnybe lábadt szemeit.

- Azért veletek mehetek?

- Nem. Hallottál minket, tudod milyen szörnyűségekre számíthatunk. Csak akkor alszom nyugodtan, ha tudom, hogy a Roxfortban vagy, biztonságban.

A lány erre már nem tudott válaszolni, mert felharsant Mrs. Weasley mágikusan felerősített hangja.

- VACSORA!!!

Étkezés után tisztálkodás következett, majd az Odú minden lakója ágyba bújt. Harry már majdnem álomba merült, mikor halkan nyílt a szoba ajtaja. Halvány fény ragyogott fel a belépő pálcája hegyén, így láthatóvá váltak vonásai. Hermione nem szólt semmit, csak magukra és az ajtóra bökött. A fiú bólintott, jelezve, hogy értette a célzást.

- Disaudio! Armore! - suttogta. A neszezésre Ron is felébredt, a lány pedig leült Ron ágyának a szélére.

- Elővigyázatlan voltál - állapította meg.

- Tudom - felelte Harry. - Sajnos túl sokat hallott már így is. Többet nem deríthet ki, mert ha ez az egész kitudódik, akkor esélyünk sem lesz megtalálni őket.

- Ez a kevés viszont még a hasznunkra lehet. A Roxfort fontos pont Tudjukki életében...

- Mondd már ki, hogy Voldemort, Merlinre! Hogyan akarsz szembeszállni az emberrel, ha már a nevétől is félsz?! Korábban már képes voltál rá, ezután is menni fog!

- Szóval a Roxfort fontos része Tu...Voldemort életének, így nem árt, ha van ott valaki, aki segít nekünk és mellesleg tudja, hogy miről van szó. És amíg az iskolán belül marad, addig nem is fenyegetik nagyobb veszélyek az öreg Fricsnél.

- Nem hát, amíg újabb halálfaló-sereg nem szabadul a kastélyra - jegyezte meg Harry sötéten, majd egy sóhajtás után folytatta: - De legyen. A Rendet úgysem akartam beavatni, ez volt Dumbledore parancsa.

- Harry! Te képes vagy ebből a mellesleg életveszélyes hibánkból, hogy Gin kihallgatott minket, még hasznot is húzni? Ez tisztára mardekáros ötlet! - szólt bele Ron is a beszélgetésbe. A Kiválasztott kutatóan nézte barátja tekintetét, de abban csak döbbenetet és egy cseppnyi gyanút látott. Nem habozott sokáig, hamar eldöntötte: jobb, ha barátai megtudják hét éve őrzött titkát.

- Nos, azt hiszem, ideje elmondanom valamit...

Következő fejezet