- Hányszor mondjam még, hogy ha nem ad eszközöket, nem tudom megcsinálni. Bár az is igaz, hogy nem is akarom, mert etikátlan! – zihálta a földön fekvő, fehér köpenyes, fiatal nő. Vele szemben egy ijesztő külsejű férfi állt, egy különös ágat szegezve rá.

- Crucio! – volt a férfi válasza. A lány megvonaglott, és felordított a fájdalomtól. Hangja egyre rekedtebbé vált, majd elhalkult. Nem Voldemort szüntette meg a varázslatot, a nő ájult el. Egy másik, fekete taláros férfi rontott be a pinceterembe. Röviden meghajolt, tiszteletét fejezve ki, majd hadarni kezdett:

- Nagyúr, Dumbledore és csatlósai megtámadták a kúriát! Mit tegyünk?

- Idióta – mondta rezignáltan – visszavonulunk egy másik helyre. Sajnos kénytelen vagyok beismerni, hogy még nem vagyunk elegen, hogy felvegyük a harcot Dumbledore-ral. Közlöm a többiekkel a döntésem. Nyújtsd a karod. – Adta ki az utasítást, és a halálfaló készségesen húzta fel talárja ujját, szabaddá téve a Sötét Jegyet a karján. Voldemort pálcáját a bélyegre szorította, és mentális parancsot küldött minden követőjének, majd elengedte a férfit.

- A nővel mi lesz, Nagyúr?

- Ezzel? – Bökött cipőjével az ájult karjába. – Itt marad. Nem hajlandó segíteni. De a feljegyzéseit összeszedjük, és magunkkal visszük, hátha másvalaki több hajlandóságot mutat.

- Igenis, Nagyúr. – A halálfaló éppen mozdult volna az asztalok felé, mikor mestere tett egy pöccintő mozdulatot, és begyűjtötte a papírlapokat. Gúnyosan elmosolyodott, és elhoppanált. A másik férfi megvonta a vállát, és ő is eltűnt.

Percekkel később egy rikító hajú boszorkány hasalt el az ajtóban, majd leporolta magát egy gyors mozdulattal, pálcáját a semmire szegezve. Meghökkenve nézett körül, nem tudta mire vélni a lombikok, kémcsövek, főzőpoharak, és egyéb, számára ismeretlen eszközök jelenlétét. Mögötte egy nagydarab sötétbőrű férfi állt, gyakorlott szeme fürkészően kereste a meglapuló ellenséget. Végül a fülüket is elkezdték használni, és egy halk, nyöszörgő hangot hallottak a terem végéből. Óvatosan odasiettek, és meglepődve vettek észre egy fura fehér talárba öltözött nőt, amint a földön fekve nyöszörög.

- Hatalmas fájdalmai lehetnek. – Állapította meg mély hangon a férfi, majd suhintott egyet a pálcájával, mire fölemelkedett az ernyedt test. Kilebegtette az ajtón, majd kisétált ő is. A rikító hajú boszorkány bezárta a terem ajtaját, és a férfi után ment.

A földszintre érve megállapították, hogy nagyjából mindenki épségben van, néhány karcolást leszámítva. Sajnos, egyetlen foglyot sem sikerült ejteni, de egyelőre elégedjenek meg azzal a tudattal, hogy semlegesítettek egy halálfaló-bázist.

- Hát ez meg mi? – Fordult az érkezők felé egy felemás szemű varázsló, akinek az egyik szemgolyója nagyobb volt, mint a másik.

- Odalent találtuk – Vonta meg vállát a boszorkány. – Fura, hogy élő muglit találtunk ezen a helyen. Inkább számítottam volna egy hullára. Mi legyen vele?

- Így nem hagyhatjuk, de a Mungóba sem vihetjük. Nagyon fogós kérdés. – Gondolkodott hangosan egy másik boszorkány. Ekkor két pukkanás hallatszott.

- Elvihetem a Roxfortba – szólalt meg egy öreg hang.

- Á, Dumbledore professzor, de jó, hogy jött. Tudjukki érdekes ajándékot hagyott hátra, és nem tudunk vele mit kezdeni. De szívesen átadjuk önnek, legalább nem kell az aurori jelentésbe beleírni. Amúgy sem hinne nekünk senki, hogy egy élő muglit találtunk Tudjukki pincéjében.

- Ám legyen. – Az öreg kék szeme furán villant, ahogy meglátta az ájult nőt. – Perselus, kérlek, hozd a Roxfortba. Ott döntünk a további sorsáról. – Azzal hoppanált, majd pár másodperccel később követte az említett, karjában a muglival.

- Ezt most nem gondoltad komolyan Albus! Elvette a citrompor az eszedet! – Fortyogott a fekete hajú férfi, de azért követte az igazgatót az épület felé, és nem dobta el a lányt, vagy lebegtette. Megfeledkezve magáról, a karjában cipelte, mint egy nagyra nőtt kisgyereket.

- Pedig nagyon is komolyan gondoltam, és a te lakosztályodban fog felépülni.

- Elnézést, nem értettem. – sziszegte Piton fenyegetően.

- Pedig jól hallhattad. A te otthonod az egyetlen hely az iskolában, ahová senki sem meri betenni a lábát.

- Nem véletlenül… - morgott tovább a bájitaltanár. – Ha ez a mugli bármihez is nyúlna, az végzetes lenne.

- Perselus, hidd el, ez nem olyan mugli. Szerintem egy pár hetet eltöltött a Sötét Nagyúrnál, mielőtt lecsaptak volna az aurorok. Ráadásul nagyon ismerős az arca, mintha már láttam volna valahol… - Simított végig elgondolkodva hosszú szakállán. Majd közelebb lépett Pitonhoz, és felhúzta a lány szemhéját, hogy íriszét megvizsgálhassa. Ugyanebben a pillanatban vissza is lépett. A tanár meglepődve nézett az igazgatóra, de egy pillanat visszatért bosszús arckifejezése. Ugyebár, az imázs…

- Mi az, mit láttál, hogy ennyire megijedtél?

- Hagyjuk. Inkább menjünk a lakosztályodba. – Azzal Dumbledore ismét az iskola felé indult, Pitonnal a nyomában, aki még bosszúsabb lett. Sehogy sem bírta megváltoztatni főnöke tervét, hogy ezt az izét a lakosztályába vigyék. Sőt, hogy ott is maradjon… na, ez már abszolút képtelenség! Fortyogott magában.

következő fejezet