Elegem van ebből a libából! Üvöltözött magával Piton. Tiszteletlen, nagyszájú, és még beképzelt is! Merlinre, ez a nő rosszabb, mint Potter triója! Viszont el kell ismerned, még csinos is. Jól állt rajta a fürdőköpenyed. Szólalt meg fejében az a bizonyos másik hang, amely sosem ért egyet az elsővel. Ha mégis, akkor kussban marad. Piton nem sokszor hallotta, általában teljes egyetértés uralkodott lelkivilágában. Nem érdekel, hogy… csinos. Csapott tenyérrel a csempére. Nekem nem úgy tűnik. Mondta fellengzős hangon a szájaló. Nem érdekel! Felőlem…  Piton lehiggadt, és elzárta a vizet. De amint törülközője után nyúlt, rájött, mi volt szokatlan, amikor belépett. Nincs törülköző a helyén. A férfi elnyomott egy káromkodást, és pálcáját használva egy pillanat alatt száraz lett. Belemászik az életembe! Nagyon elegem van… Lassan felöltözött. Éppen az utolsó gombbal is végzett, mikor éktelen sikítás zúgott végig a csöndön. Piton pálcáját fogva rontott ki, majd leeresztette. Elnyomta feltörni készülő nevetését, ahogy meglátta a nappalit. A lány a fotelban guggolt, és a könyvet védekezően tartotta a maga előtt. Vele szemben, az asztalnál, egy házimanó állt, apró kezében tálcát tartott.

- Mi… Mi ez? – Kérdezte rettegve.

- Egy házimanó. – Piton szája szélén megjelent egy apró ránc, de abban a pillanatban el is tűnt. Nagyon jól szórakozott.

- Aha. És az mi? – Éledt fel kíváncsisága, amikor látta, hogy a férfi egyáltalán nem fél a lénytől. Lassan leengedte a könyvet.

- Szolgafaj, ami csak azért él, hogy varázslókat szolgáljon.

- Undorító.

- A manó? Szerintem csak maga nem szokott hozzá.

- Nem, nem a manó, hanem az, hogy emberek rabságba löknek egy egész fajt, ami értelmes is.

Piton csodálkozva meredt a nőre. A kikötözősdi sem tetszene neki… Sóhajtott fel a hang. Kuss! Ordította le a józanabbik. A férfi a halántékához emelte a kezét.

- Tedd le az asztalra, aztán tűnj el. Egyáltalán, nem azt mondtam, hogy csak küldjétek fel a vacsorát? – Emelte meg a hangját a tanár.

- Igen, uram, és Barty nagyon sajnálja, de az igazgató úr üzent a professzor úrnak.

- Éspedig?

- Vacsora után tiszteletét teszi a lakosztályában.

- Most már elmehetsz.

- Igenis. – Azzal a manó eltűnt.

A vacsora első tíz perce csendben telt. Piton evés közben figyelte vendégét. Ültében is magas, átlagos alkat, talán ott van belőle kicsit több, ahol kell, hosszú, kusza sötétbarna haj, és a szeme. Eddig fel sem tűnt neki a nő szeme, talán nem elég jellegzetes.

- Mi a neve? – Kérdezte a nő lágy, alt hangon.

A tanár beleszédült a nyugodt, minden idegességtől mentes tónusba, és majdnem elfelejtette, hol is van, és mit csinál. Ez ám a hipnózis! Csettintett gondolatban.

- Perselus Piton. Az öné?

- Amira Kolossváry.

- Ez meg milyen név? – Nézett nagyon a férfi.

- Magyar. Ráadásul főnemesi.

- Na, ne legyen olyan rátarti. Ilyen idétlen nevet…

- A magáé sem különb! – csattant fel Amira, és mélyen a tanár szemébe nézett. Amaznak meg szabályosan leesett az álla.

- Mi van a szemével? Olyan… kicsi az írisze.

- Nem az íriszem kicsi, hanem ebben a félhomályban tág a pupillám. De nem csodálkozom, hogy írisznek vélte – Kacagott fel Amira – Mivel az enyém nem látszik, mert fehér.

- Lehetetlen!

- Pedig nagyon is valós. Ha nem hiszi, nézze meg közelebbről. – Azzal a gyertyára koncentrált, hogy pupillája összeszűküljön. Piton közelebb hajolt, de utána azonnal visszaült.

- De most én kérdezek. Hol vagyunk?

- A Roxfortban. – Piton kárörvendően nézett elébe a következő kérdésnek, de nem azt kapta, amit várt.

- Hm… - gondolkodott el a lány, összeráncolva homlokát. – Akkor az angol varázslóiskola. A Sötét Nagyúr… Hogy is hívják? Voldemort nagyon kerüli ezt a helyet, mert tart, ööö… Dumbledore-tól, aki az itteni nagyfőnök, azaz az igazgató. Szerintem kezd összeállni. – motyogott magában Amira. – Maga meg tanár, igaz?

- Igen. Mennyi ideig volt a Nagyúr pincéjében? – Érdeklődött Piton.

- Fogalmam sincs. Azt sem tudom, milyen évszak van, annyira elvesztettem ott az időérzékemet. Valamikor augusztus közepén rabolt el.

- Most november eleje van. Elég sokáig életben maradt.

- Mert húztam az időt – mosolyodott el –, és nagyon fontos volt, hogy életben hagyjon.

- Mert?

- Mert van nálam valami, ami nagyon kell neki, hogy elit-halálfalói legyenek, vagy mi a fenéről beszélt.

- Nem értem – ráncolta homlokát Piton.

- Majd ha lesz kedvem, elmagyarázom.

- Nem ha lesz kedve, hanem amikor az igazgató megkéri. Fontos lehet, meghatározhatja a háború kimenetelét. – figyelmeztette a nőt. – Egyébként, mivel foglalkozik?

- Genetikus vagyok. Vagyis, inkább leszek, még nincs diplomám.

- Azaz… - a ráncolás sora most Pitonon volt. – olyan ember, aki az öröklés tulajdonságaival foglalkozik.

- Nagyjából. Én inkább úgy mondanám, hogy tulajdonságok mikéntjét kutató ember. És az ön szakterülete, professzor úr?

- Bájital Mester vagyok.

- Akkor az olyan, mint nálunk a vegyész.

- Nálunk? – húzta fel egyik szemöldökét.

- Mugliknál, vagy hogy is neveznek minket. – Pitonnak valami szöget ütött a fejébe.

- Azt mondta, hogy genetikus lesz, mert nincs diplomája. Mégis úgy hangzik, mintha önálló kutatása lenne.

- Igen, mert ez lett volna a diplomamunkám. Csak hát közbeszólt Voldemort. Csoda lesz, ha nem vágnak ki az egyetemről, így is elég sok van a számlámon.

- Lógott?

- Valami olyasmi. Igazából, csak pocsék jegyeim vannak, és elég sokan nézik ferde szemmel, hogy ennek ellenére önálló projektem van. Féltékenyek. – Nyomatékul vágott egy grimaszt.

- Szóval ön a meg nem értett zseni? – Kérdezte cinizmussal a hangjában Piton.

- Pontosan.

- Van egója.

- Le merném fogadni, hogy az öné sem kicsi.

A csevegést kopogás zavarta meg.

***

Az Amira név valóban magyar név, legalábbis benne van az origo utónévtárában.

Következő fejezet