A csevegést kopogás zavarta meg, és egy pillanat alatt szertefoszlott a törékeny idill. Piton felállt székéből, majd ajtót nyitott. A küszöbön egy ősz szakállú, szikár férfi állt, Amirának tél-atyuska jutott eszébe, az orosz télapó.
- Fáradjon beljebb, igazgató úr – invitálta beljebb Piton a vendéget.
- Köszönöm, Perselus. – Valótlanul kék szemét végigfutatta a nappalin. – Látom, kissé korán jöttem, még vacsoráztok. Igazán, szívből örülök, hogy magához tért, Miss Kolossváry. – Az öreg elmosolyodott, majd leült a fotelbe.
Amira felkelt, hogy köszöntse az érkezőt, de abban a pillanatban visszaült, amint világossá vált számára: az öreg tudja a nevét.
- Honnan tudja a nevem? – Mellőzött minden udvariasságot. Volt egy sejtése, hogy az öregember mindent tud, csak keveset árul el.
- Elég a szemébe nézni, és az mindent elárul. Nem sokan látnak fehér íriszű szemmel. Kér egy kis citromport? – Húzta elő kis dobozkáját, amiben kedvelt édességét tartotta.
- Mit?
- Citromport. Mugli csemege, ennek ellenére nagyon szeretem.
- Albus, nem hinném, hogy tudná mi az. A hölgy magyar, és nem nagyon találkozhatott brit édességgel.
- Oh, igazad van, Perselus. Lassan teljesen szenilis leszek.
Már az. Gondolta Amira. Nem tudta, hogy a bájitaltanár is erre jutott.
- Talán bemutatkozhatna… - morgott orra alatt a lány.
- Ó, hát persze. Albus Dumbledore vagyok, a Roxfort Boszorkány-, és Varázslóképző Szakiskola igazgatója. Igazán örvendek, hogy megismerhetem. - Hajolt meg Amira felé.
- Amira Kolossváry, a Szegedi Tudományegyetem negyedéves hallgatója. Szintén örvendek. – Viszonozta a gesztust.
- Nos, ha már így megismerkedtünk, elárulnád, hogy miért jöttél le? – türelmetlenkedett Piton.
- Hát persze. De közben nyugodtan folytassátok a vacsorát, ne zavartassátok magatokat. – Intett a félig elpusztított menüre.
Amira nem kérette magát, de, hogy az igazgatóra is figyelni tudjon, ölébe vette a tányért, és úgy falatozott. Piton megbotránkozva nézett rá, de ő is folytatta vacsoráját.

- Miss Kolossváry, igazán érdekelne, hogy miért raboltatta el a Sötét Nagyúr, és hagyta életben – kezdte Dumbledore, a lényegre térve.
- Ha tudja, a nevem, akkor valószínűleg tudja, hogy mit csinálok. Egyértelmű. – Vonta meg vállát a lány.
- Igaza van, vannak sejtéseim, de kíváncsi lennék a részletekre.
- Előbb mondja el maga, hogy mit tud. Nehogy az esetleges téves információi, és az én mondandóm alapján összehozzon valami bődületes marhaságot. Egy rossz kombináció végzetes lehet, még a genetikában is.
- Nem sokat tudok. Csak annyit, hogy kegyed biológushallgató, és genetikára specializálódott. Sőt, az ötletei miatt saját projektje van, valószínűleg ezért raboltatta el a Nagyúr.
- Jók az értesülései – bólintott elismerően Amira. – A saját projekt legnagyobb bánatomra, tényleg saját, mivel nincsenek munkatársaim. Senkit sem érdekelt a dolog. – Keserű mosoly suhant át arcán.
- Szerintem csak hihetetlennek tűnt számukra. Mágus-faktor? Mint egy cyberpunk-fantasy ötlet.
- Érdekes egy öreg mágus szájából hallani ezt a szót. – Bökött villájával Amira az igazgató felé. A mozdulat hatására a falat lerepült az evőeszközről, és Dumbledore szakállán landolt.

Kínos csönd állt be, majd a lányból kirobbant a nevetés, és az igazgató is vele nevetett. Piton faarccal ült, de hatalmas erőfeszítésbe telt visszatartani azt a pár nevetőráncot.
- Főleg, hogy az előbb azt mondta, hogy csak annyit tud, hogy saját projektem van. Ennek ellenére a tárgyát is tudja. Szóval, mit is tud? – Támadt Amira. Nagyon jól érezte, hogy az öreg többet tud, mint amit kinéznének belőle. Piton felkapta a fejét. Nem gondolta volna, hogy ez a fruska így tud támadni.
- Szerintem ne ezen akadjon fel. Inkább arról meséljen, hogy a Nagyúr miért hagyta életben?
- Jó kérdés, kettőt és könnyebbet, igazgató úr. De tippem azért van. Mert néhány dolog nincs benne a jegyzeteimben, csak a fejemben, így értékesebb vagyok élve, mint holtan. Az is igaz, hogy az a pár dolog valójában több, mint húsz szekvencia képlete… - morfondírozott halkan a lány.
- Két-három tripletes szekvenciák? – kérdezett bele Piton.
- Nem, hanem ötven-hetven aminosav per szekvencia. Köztük rengeteg hulladék, úgyhogy nem könnyű megkülönböztetni, de a start-kodon sokat segít.
- Mesélnél erről a Mágus-faktorról? – kérdezte az igazgató. Most már tud úgy kérdezni, hogy ne legyenek visszavágások, mert a lány belelendül a magyarázatba.
- Persze. A lényege, hogy adott egy szekvencia-sorozat, ami körülbelül hét szekvenciát tartalmaz, darabonként negyvenkilenc triplettel, leszámítva a start- és stop-kodonokat. Mindegyiknek más-más a sorrendje, de körülbelül egyforma távolságra vannak egymástól. Ez a szíve a faktornak, ez határozhatja meg, hogy valaki képes lesz-e a mana formálására vagy sem. Utána következnek ismétlődő szekvenciák, amik ötven-hetven triplet hosszúak, köztük néhányszáz fölös triplet. Ezek mennyisége változó, akár kilencven ilyen szekvenciát lehet találni. Elméletem szerint, körülbelül ötvenöt-hatvan lehet az ideális, mert addig a szekvenciák száma arányos a manaformálás képességével, de efölött már radikális visszaesés mutatkozhat. De ez utóbbi csak találgatás, nem vagyok benne biztos, hogy teljesen így van, eddig nem sok mágiával bíró tesztalanyom volt. – Fintorodott el a végére.

- Igen érdekes előadás volt – jegyezte meg Piton, és magában elismeréssel adózott a mugli tudománynak – Mi köze mindezeknek az elit-halálfalókhoz?
- Nagyon is sok. – Nyelt egyet Amira. – Ugyanis, ha sikerül eltalálnom a pontos mennyiséget, akkor szuperhatalmas szolgái lehetnének a klónozás tudományával, és könnyedén lehet a világ ura.
- Sötéten hangzik.
Mindenki csendbe burkolózott, Amira is letette a tányért.
- De teljesen mindegy. Ha elvitte a jegyzeteket, nincs baj, mert a lényeget úgy sem tudja, még akkor sem, ha más, hasonló kaliberű kutatónak adja. A lényeg a fejemben van.
- Kivéve, ha nem szedte ki – szólt közbe Piton – Fel tudja pontosan idézni a szekvenciákat?
- Persze. – Nézett lekezelően a tanárra. – Annyira hülye nem vagyok, hogy elfelejtsek néhány képletet. Olyan, mint egy vers. Lássuk csak… - Hátradőlt székén, és behunyta a szemét, hogy felidézzen pár szekvenciát. Felvillantak előtte az aminosavak sorrendjei, és örömmel konstatálta, hogy mind megvan.
- Természetesen az összesre emlékszem. Fölöslegesen kételkedik a képességeimben.
- Nem volt fölösleges. Gondolom, ismeri a legilimenciát? – köpte oda Piton.
- Nemigazán. De ha elmondja, tudni fogom.
- A legilimencia az elmebe hatolás művészete.
- Undorító.
- Az, de hatásos. Egy ilyen képesség birtokában ki lehet emelni az áldozat emlékeit, anélkül, hogy az tudna róla. – Ennek hallatán Amira elsápadt.
- Ha megszerezte a szekvenciákat, akkor nyakig ülünk a szószban. De…- gondolkodott el – akkor nem hagyott volna életben, ha ismerné őket. Valószínűleg tud róluk, de nem volt képes kinyerni a fejemből.
- Erősen kétlem, hogy kegyed tudatából ne tudta volna kiemelni. Hiszen „csak” egy mugli. – Az öreg a szakállát simogatta, úgy tűnt, mintha nagyon elgondolkodna.
- Mi van, ha a szeme zavarta meg a Nagyurat, hogy megszerezze a szükséges információkat? – kérdezte Piton.
- Lehet benne valami. – Az igazgató mélyen belefúrta tekintetét Amiráéba, de fél perc után vissza is húzódott. – És van is. Képtelenség belelátni a fejébe.
- Ezért hagyott életben a kígyópofájú? Na persze – kételkedett a lány.
- De az is lehet, hogy arra számított, visszavisszük a muglik világába, és úgy tesz, mintha mi sem történt volna.
- Ennél nagyobbat nem is tévedhetett volna. Kiválóan érzem magam a varázslók világában, kivéve, mikor kínoznak, de túlélhető.
- Tényleg nem zavarja a varázslat? Pedig eléggé beijedt a házimanó láttán. – Húzódott gúnyos mosolyra Piton szája. Amira válasza csak egy sötét pillantás volt, mely felért volna egy fenyegetéssel.
- Teljesen mindegy, hogy vissza szeretne-e menni a saját világába – állt fel Dumbledore -, de egy ideig még kénytelen élvezni a vendégszeretetünket. – A kijárathoz sétált, majd kinyitva az ajtót, még visszafordult. – Perselus, adnál a hölgynek valamilyen elfogadható ruházatot? Nem hiszem, hogy a fürdőköpeny ideális lenne egy ilyen hűvös pincében.
- Persze, Albus, ha leküld néhány női ruhát, mert a sajátomból nem adok. Nem egyezik a méretünk.
- Hát persze – mosolygott az igazgató, és intett néhányat a pálcájával – A szekrényedbe leküldtem néhány női talárt. – Bohókásan meghajolt, majd távozott.